Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 1. szám - MÚLTUNK JELENE - Kelemen Imre: Bartók és a szlovák népzene
kák” akadályozták, másrészt azt gondolta, hogy a szerkesztési és nyomdai munkák már a beadott első kötet anyagával is megindulhatnak, nem szükséges tehát a sietség. Ebben kétségkívül igaza volt; a munkák valóban megindulhattak volna, hiszen 1923 júliusában már a gyűjtemény második kötete is elkészült és nyomásra kész állapotban volt. Meg kell azonban értenünk a Matica Slovenská vezetőségének álláspontját is, akik betű szerint ragaszkodtak a szerződés idevonatkozó kikötéséhez, s így ők sem siettek, hanem a várakozás álláspontjára helyezkedtek. Végül is csak 1928-ban, tehát több mint ötéves késéssel nyújtotta be Bartók művének harmadik — s egyben utolsó részét. Most már úgy látszott, semmi akadálya sincsen annak, hogy a kötetek 1932-ig napvilágot lássanak. A sajtó alá rendezés azonban nem volt könnyű feladat, és a Matica Slovenskának erre a felelősségteljes és nagy szakértelmet igénylő munkára nehéz volt megfelelő képzettségű szakembert találnia. Az akkori szlovák zenei élet vezető alakjai elsősorban gyakorlati muzsikusok voltak. Közülük ugyan többen, elsősorban zeneszerzői munkásságuk révén, kapcsolatban álltak a népzenével is. A zenetudományban (s különösen a népzenetudományban) viszont nem rendelkeztek megfelelő jártassággal. A Matica először Milos Ruppeldtet bízta meg a feladat elvégzésével. Ruppeldt természetesen tisztában volt a gyűjtemény hatalmas tudományos és művészi jelentőségével. Ezt hangsúlyozza pl. a viszonylag alacsony szerzői tiszteletdíj felemelését is javasolta. Ugyanakkor viszont azt szerette volna, hogy a dallamok közül a magyar eredetűek ne kerüljenek közlésre. Ebbe Bartók, mint tudománytalan eljárásba természetesen nem egyezhetett bele. Álláspontja egyértelmű volt: a zenei folklór kutatójának, következtetései levonásakor a legnagyobb mértékig tárgyilagosnak kell lennie. A különféle népzenék felől érkező hatások, illetve kölcsönhatások valósághű bemutatásával lehet csak tudományos hitele munkájának. Ruppeldt nem sokáig foglalkozott a gyűjteménynyel. Még 1929 őszén Ján Valastan — Dolinsky- hez került a kézirat. Valastan foglalkozására nézve kántortanító volt, mint zeneszerző elsősorban népdalfeldolgozásaival tette ismertté nevét. Magasabb elméleti képzettséggel ő sem rendelkezett. A gyűjteménnyel foglalkozva úgy találta, hogy a szöveglejegyzések nem pontosak. Ezért úgy döntött, hogy mindazon községekben, ahonnét annak idején a gyűjtés történt, a tanítók segítségével újra leíratja a népdalszövegeket. Szándéka tulajdonképpen az volt, hogy a szövegek irodalmi nyelven kerüljenek közlésre, s nem pedig táj dialektusokban. Ez az eljárása tudományos szempontból elhibázott volt, s ezenfelül még nagy időveszteséggel is járt. Azt az elgondolását viszont, hogy a szövegek a dallamoktól különválasztva kerüljenek közlésre, maga Bartók is helyesnek tartotta, mivel így lehetőség nyílt volna a tartalmi csoportosításra is. (Mint tudjuk, ezt az eljárást választotta később ő is nagy román gyűjteménye összeállításakor.) Közben azonban egyre inkább közeledett a kiadás határidejére megállapított végső időpont (1932. június 22.). Mivel azonban eddig a napig csupán néhány próbalevonat készült el, Bartók felmondta a szerződést. A gyűjteménnyel ekkor — már több mint fél év óta, Ivan Ballo foglalkozott, aki végre rendelkezett olyan ismeretekkel, ami biztosítékot nyújtott a magas színvonalú szerkesztői és sajtó alá rendezői munkához. x Zenetudós és széles látókörű folklorista volt. Munkáját igen pontosan végezte, s figyelme a legapróbb részletre is kiterjedt. Nagy gonddal törekedett a magyarázó szövegrészek szakszerű fordítására. Hasonló igényességgel kezdett hozzá a népdalszövegek revíziójához is. A gyűjtemény tehát avatott kézbe került, s ezzel Bartók is tisztában volt. Éppen ezért hajlandónak mutatkozott a kiadási határidő újabb két évre történő meghosszabbítására. Feltételeit 1932. október 22-én levélben közölte a Maticával, jelezve benne azt, hogy a jövőben „semmiféle további változtatáshoz” engedélyt nem fog adni. Hogy a jövőt illetően nem volt éppen derűlátó, azt abból a levélből tudjuk meg, amelyet ugyanezen a napon írt régi barátjának, tanítványának a pozsonyi Albrecht Sándornak: „mernék fogadni, hogy teljesen hiábavaló munkát végeztem, amikor azt a levelet megírtam. Egy csepp bizalmam sincs a Maticában; biztosra veszem, hogy megint egyszerűen — nem fognak válaszolni. De szinte az volna jó, ha nem válaszolnának, illetve ha nem fogadnák el feltételeimet. Mert ha most meg is indítanák a munkát követelésem szerint, egészen biztos, hogy a kiadás során jó csomó kellemetlenséggel szolgálnának csak nekem.” Ugyanebben a levélben ügyvéd után is érdeklődött, arra az esetre gondolva, ha közte és az egyesület között perre kerülne sor. Rossz előérzete beigazolódott. A kiadás körül folyó immár csaknem tízéves huzavona újabb fejezethez érkezett. Bartók feltételei elsősorban azt célozták, hogy a munka menete meggyorsuljon. így például havonta 260 dallam kottáinak metszését kellett volna elvégezni, és folyamatosan korrektúrára átadni. Ezt követték volna azután a szöveges részek (bevezető tanulmány, dalszövegek, lábjegyzetek, mutatók stb.) nyomdai munkálatai. A Matica Slovenskát tehát sürgette az idő, s mivel úgy ítélték meg, hogy Ballo igen lassan dolgozik, a kézirat visszaadására szólították fel. Nem tudtak megegyezésre jutni a szerkesztői honorárium kérdésében sem. Ballo ugyanis olyan magas összeget (kb. 40 ezer koronát) kért munkájáért, amely négyszerese volt a szerző tiszteletdíjának. Könnyű elképzelnünk Bartók megdöbbenését, amikor ezekről tudomást szerzett. El kellett ismernie, hogy a Maticának a mag szempontjából — igaza van. Nyilván megértette Ballo álláspontját is, aki abban az időben kizárólag alkalmi munkákból élt, s akinek, mivel a gyűjtemény gondozása egész idejét igénybe vette, gondoskodnia kellett megélhetéséről. Mindenesetre többször is megkísérelte, hogy az ügyben megnyugtató megoldás szülessen. Ez a törekvése azonban nem járt sikerrel. A helyzet azután később annyira elmérgesedett, hogy a Matica a kéziratot csak per útján kapta vissza Ballótól. A 51
