Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Gyurkó Géza: Görbetoll
kaotikusán helyezkednek el? Én? Mert én aztán nem! Ha jól emlékszem, mind ez ideig te sem állítottál ilyesmit... A múlt héten találkoztam Ka- jeváccal. Sok mindenről beszélgettünk, de biztosíthatlak, hogy ő sem tett olyan kijelentést, miszerint azok a te csillagrendszereid kaotikusán laknák a világegyetemet... Akkor meg kivel vitatkozol te? — Kivel? Az áltudományos világ oktalanságaival és oktalanjaival. Azokkal. Akik olyasmit állítottak, hogy kaotikusán... Még hogy kaotikusán! Mit képzelnek ezek? Azt, hogy a világegyetem valamiféle spájz a nagymamánál? Hahaha... és rnégegy- szer hahaha... Most aztán leégtek az ostoba fa- jankók... — Te Pacolai, azért most már felizgattál ezzel a csillagrendszerekkel, meg a káosszal... Hátha nem kaotikusán, akkor hogyan? — Spirálisan fiam... Csakis spirálisan — mutatott fel ismét az égre Pacolai olyan mozdulattal, mintha most akarna egy új galaxist teremteni valamilyen spirális rendbe... — Áhá... Szóval spirálisan... De az mit is jelent? Lefelé, vagy felfelé, oldalt, vagy srégan spirálisan? És merre spirálisan, balról jobbra, vagy jobbról balra? Most már tudni akarom, hogy így felcsigáztad az érdeklődésemet — ragadtam meg Pacolai gallérját... — Érted? Tudni akarom! — Hogy merre spirális? Mit tudom én? Mi vagyok én, csillagász? Én csak egy egyszerű félművelt ember vagyok — nézett rám megnyugtatóan Pacolai és hirtelen arról kezdett beszélgetni, hogyan hat a gomba növekedésére a komposz trágya a meleg esők idején. Mert Pacolai mindenhez hozzá tudott szólni. Csak beszélni nem tudott semmiről. A pillanat megható és felemelő is volt egyben, mint ahogyan azt egy megható és felemelő pillanattól joggal elvárhatja minden felemelő és megható pillanat részese. Az ünnepi szavak utolsó akkordjai még ott recsegtek a ziháló hangszórókban, mikor máris ott állt az ünnepi emelvény előtt az ünnepi szónokkal szemben a néhány bóbitás lány, a pörge kalapos, farmernadrágos fiú, hogy a mellette pipiskedő ünnepi zakós helyi potentát a kezükből kiemelve a kenyeret és a sót, az ünnepi pillanatot még meghatóbbá és a meghatottságot még felemelőbbé tegye... — Tisztelt kedves vendégünk, városunk ősi szokása szerint fogadja és kóstolja meg a kenyeret és a sót... A kenyeret a 342. számú sütőüzemünk készítette, amely üzemet a negyedik ötéves terv végén üzemeltettük be. A só egy baráti szocialista országból érkezett, példázva az internacionalizmust. .. Lelkes ováció, taps, előrelépés kölcsönösen, aztán halkan, hogy csak az ünnepi szónok hallja, odasúgja az ünnepi zakós helyi potentát: — Le ne törjön a kenyérből elvtárs! — Miért? — hökken meg az ünnepi szónok, de maga is akaratlanul suttogva... — Hogy miért e? — hajol még közelebb a potentát, hogy néhányan mások, a helyiek közül irigykedve figyelik, nicsak milyen jó suttogós viszonyban van ez a központi előadó elvtárssal. — Azért, mert hároméves ... — Micsoda, hároméves? — mered meg a kezén minden kenyeret törni akaró ujja a központi elvtársnak. — Micsoda... micsoda... Hát a kenyér. Sőt, az ideivel négyesztendős. Így hát nem is tudna törni belőle, de ha tudna is, kár lenne, mert jövőre is kell... Az előadó azt hiszi, vagy rosszul hall, vagy részeg valaki a kettőjük közül, de minthogy őt még eddig egy pohár sörrel sem kínálták, hát csak a helyi potentát ittassága kerülhet a gyanú középpontjába. — Miket beszél maga? Hogy ez négyéves... Még, hogy jövőre is kell? A helyi potentát súgva és hadarva, némi vigyor- ral az arcán, miközben megpaskolja a központi előadó elvtárs kenyeret fogó kezét: — Hát négy éve csinált a Kovász bácsi egy szép ünnepi kenyeret... Ezt ni... Azóta ez az istenverte üzem csak ragacsos, lapos csirizt gyárt... Azt csak nem adhatjuk át ilyen ünnepi alkalomkor a só mellé... Érti már? Megpreparáltuk a kenyeret, átadjuk, aztán visszavesszük és eltesszük jövőre... Mígnem jó kenyér nem lesz már itt is... Mert máshonnan csak nem hozunk ilyen alkalomra ide kenyeret... Irtó szégyen volna az ... De a sót megnyalhassa bátran az elvtárs... Az friss, idei... Az asszony vette még az áremelések előtt — vigyorgott még egyszer körbe-körbe a központi elvtárs kezeit paskolva a helyi potentát, aztán felemelte a hangját és úgy folytatta: — .. .legyen hát ez a kenyér és ez a só a város és a falu barátságának kifejezője. Éljen... éljen... éljen! — mondta lelkesen és a közönség nagy ovációja közben intett, hogy vigyék már azt a kenyeret a tanácsháza vitrinjébe. Nehogy lába keljék véletlenül. Kell az jövőre is a szimbólumnak. A só maradt. 30
