Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Csengey Dénes: Tengerország elrepül
— Most én! — ugrott fel Dzsemmegúz. — Itt a cél! — kiáltotta, és egy girbe-gurba kört rajzolt a meszelt falba egy törött cserép darabjával. — Tűz! A gránát a körön kívül csapódott a falhoz. A fiúk nevették, Dzsemmegúz legyintett. — Rossz helyre rajzoltam a kört — mondta, s kiigazította tévedését. Benedek bácsi, a rettenetes, tíz jókora lépést mért ki a tanyától, és szandálja sarkával barázdát húzott a puha földbe. — Innen dobunk — fordult neki a célnak. — Ha találok, őszig talpra áll Béri Balogh Ádám. Megvan!! Mindenki izgatott lett, hárman is a gránátért rohantak. — Előbb én! — Te már voltál! — Ott a Pandáék vára! Bumm! — Fasiszta tankok jönnek! Tüzelésre felkészülni! A Tigris előbukkan az erdőből, páncéltomya csikorogva fordul! Ne félj Erzsi, itt vagyok! Tűz! Durr! — Hunyadi János feltámadt, és harcol! Hatalmas ágyút szorít a vállához és durr! Durr! —- Zendülés az ötödik bében! Barsai tanár úr teljesítse a feltételeinket! Azonnal vegye le a nyakkendőjét ! — Ne dadogjon! Hogy áll a törzsfőnök előtt! Eressze el a Kárász Kati fülét! Nem?! Bumm! Dir- durr! , — Hatalmas a küzdelem! Mindkét csapatnak nagyok a veszteségei! Szörnyű robbanások! De a főhadiszállást tartjuk! Báááng! — Közel a győzelem! Dzsemmegúz harcos, ne csukja be a szemét! Célozzon pontosan! Űúgy! Piff! — Nincs sebesülés? Előre! — Állj! — üvöltött fel egyszer csak Dick Sand, ahogy a torkán kifért. — Állj! Megállni! Néma csend volt, amikor lehajolt, s felemelte a gránátot. Lassú, szinte elgondolkodó léptekkel jött el a faltól. — Némó kapitány az elmerülő szextáns után pillantott — mondta halkan. — Aztán keményen megmarkolta cetvadászó szigonyát. A tenger vadul hullámzott, a víz már a térdéig csapott a kapitánynak, aki tudta, hogy nincs más választása, csak az, hogy.... Az ott a Ferger-házü — perdült meg hirtelen vagy húsz lépésnyire a tanyától, s elhajította a gránátot. A robbanás szétröpítette a főváros falait, kemény vályoggöröngyökkel szórta tele az elhagyott szőlőt. A gerendák recsegve égtek, a pince nagy robajjal leszakadt, tüzet fogott a kiszáradt diófa, melynek ágai közt fennakadt a megperzselődött figyelőkosár. Nehéz, fekete füst terjedt szét a romok közül. Dick, akit földre lökött a légnyomás, Pandával birkózott a földzáporban, és fuldokolva érezte, hogy ő van alul, Panda — de az sem volt biztos, hogy ő — a hátán térdel, földbe préseli, keserű fűvel tömi tele a száját, és le akarja tépni a fejbőrét. Percekbe telt, míg észrevette, hogy maga markolt bele a hajába. Lelökte magáról az árboc darabját, mely keresztben feküdt a hátán. Felült, szemét erőszakkal kinyitotta. Körülötte nem mozdult semmi, de a füstöt a kilátó irányába nyomta a szél, így amikor a Kopasz-hegy felé nézett, rögtön észrevette a ritka akácos takarásában rohanó alakokat. Remegő fennhangon számolta őket. — ..Dzsemmegúz!... Zsiga!........... Benedek bábácsi Szúnyog!.............Cap!.. Cap! — sóhajt otta. — Üristen, mekkora szerencsénk van! Ür- isten. . . Űristen... Űristen! — ismételte. —• Amikor a tanya felé fordult, megremegett a válla. A ledőlt falakon túl egy ember állt, kapával a kezében, és őt nézte. Diók dermedten bámult rá először, de amikor az ember megmozdult, elpattantak megfeszült izmai, s nekirohant a dombnak, arra, amerre legsűrűbb volt az erdő. A tüskés ágak testének, arcának csapódtak, ingét, bőrét szaggatták, ahogy hol talpon, hol négykézláb verekedte magát felfelé. Szája kiszáradt, karja, lába égett az erőlködéstől, gerincében pengeéles fájdalom állt, de tüdeje dolgozott, mint egy felrobbani készülő gép. Rohantá- ban újra, meg újra szétröpült előtte a tanya, a füstben reccsent a derékbatört árboc, elomlott Hunyadi János szobra, bedőlt a pince, be a szakadék is, oldalára fordult a hegy, s a szennyes levegőben mintha Capot, s a többieket forgatta volna a szörnyű szél. Egy hatalmas hullám elborította a Nautilust, valahol messze Dzsemmegúz sírt, még besszebbről apja hangját hallotta Dick. A Remete-forrás előtt, ott, ahol a kismedenoébe gyűlik a víz, sokáig hasalt a földön, anélkül, hogy ivott, vagy megmosdott volna. A víz tükrében elnézte arcát, melyen égett az akáctüskék nyoma, és arra gondolt, hogy ha álszakállt, álbajuszt ragaszt, senki sem fog ráismerni a városban. Ez annyira megnyugtatta, hogy hanyatt fordult és elaludt. Becske Erzsi rázta fel alkonyaikor. — Mit keresel te itt, Dankó? Hogy nézel ki! Hívom az anyukámat! — indult el hirtelen anélkül, hogy megtöltötte volna korsóját. — Ne! Erzsi... — Dick csak suttogni tudott. — Különben menj, ha el akarsz árulni. — S visszaejtette fejét a földre. — Most már mindegy. A kislány visszajött. — Ki bántott? — térdelt le most már Dick mellé. Kezét a vízbe dugta, s ha merte volna, végigsimít vele Diók homlokán. — Mosakodj meg — mondta. — Véres az arcod. Később azért segített Dicknek, kinek testéről eltűnt a kosz nagyja, de nem tűntek el a karcolásod. Sőt, annyira élesen látszottak most, hogy a fiú port vett a tenyerébe, s végigkente vele magát. — Ne árulj el, Erzsi — kérte. —• Nem. — Akkor megcsókollak, Erzsi. — Jó — mondta a kislány, aztán felkapta az üres korsót, s elszaladt. Mire Dick a maga kereste tekervényes mellékutcákon át hazaért, teljesen besötétedett. Apja csípőre tett kézzel állt az ajtóban. — Hány óra van? — És mielőtt a fiú felelhetett volna, pofonütötte. — Azt kérdeztem, hány óra! — csattant a második, a harmadik pofon, 28
