Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Csengey Dénes: Tengerország elrepül
— Riadó a hegyekben! — zendültek a kiáltások a visszhangos szakadékban. — Riadó a hegyekben! Partizánoknak való vidék volt, tagadhatatlan. A sűrű bokrok, görbe fűzfák alatt barlanggá romlott régi borpincék bújtak meg, néha régi szerszámok, törött lámpaüveget, ritkábban bajonétdarabot, elrozsdásodott pisztolyt talált a szakadékban valamelyik csapat, melyeket kincsként őriztek jól kiválasztott rejtekhelyeken, és nagy verekedésekben védtek meg egymástól. A város környékén itt nyílott a legkorábbi barka, de a legárnyékosabb helyeken még június elején is lehetett hógolyót gyúrni, és aki a vízmosás pereméig kúszott az iszalaggal elfüggönyözött ecetfák törzsén, furcsa beszélgetéseket hallgathatott végig, ha a szőlősgazdák épp kiértek a renden, s egy cigarettányi időre megtámaszkodtak a kapa nyelén vagy összetalálkozott séta közben az öreg gyógyszerész, ki itt lakott a hegyen, meg Seriff édesapja, aki forradalomról beszélt fojtott hangon, és akinek beszédét komolyan vették a fiúk, mert a fiától tudták, hogy régebben a város polgármestere volt. A szakadék végén, Rákosi elvtárs eltervezett szobrának helyétől nem messze kötéllétra lógott a sárga löszfalon, melynek tövében kifújta magát a lihegő csapat. — Odafenn már csak egyenként — súgta Dick, mielőtt felmászott az alkalmatosságon, amely eredetileg egy ezen a vidéken forgatott filmstáb tulajdona volt. — Akit észrevesznek, eldobja az íját, és elindul lefelé a szurdikon. A suliban megvárjuk egymást. Gyerünk! Begyakorolt mozdulatokkal, némán kúsztak a szurdik peremén, abban a keskeny sávban, amelyet minden szőlőből megműveletlenül, az évről évre leégetett magas fűvel benőve hagyott a gazdája, hogy ne a szélső tőkéket mossák el a nyár eleji esők. Előrejutni nem volt nehéz, hiszen a csapat nem először járt erre, a fűben düftinnadrágoktól, gyerektérdektől kikoptatott járatok voltak. Mint a soson indiánok — még a szorongató izgalomban is részegítő, fantáziát meglódító érzés volt a cser- készés. Ezt nem sokan tudják. Picsinek például sejtelme sincs ezekről a rejtett ösvényekről, se a barlangokról, se a titkos fegyvertárakról. Ha kitörne a háború, ő volna az első, aki könyörögni kezdene az ellenségnek, és félelmében abba a kapuba rúgná a gólokat, amelyikbe mondják neki, míg Dick csapata biztonságban őrizné Becske Erzsit, meg a többi megmentett lányokat, akik hamar megszerelmesednének, ha megismernék az Országot, és... Diók úgy elmélázott, hogy beverte a fejét az új drótkerítés betonoszlopába. Fájdalmas haraggal nézett végig a domboldalon, ahol nagy területen kiirtották már a szőlőt, és félmeztelen, barna testű férfiak házalapot, meszesgödröt ástak a kerítésen belül. A többiek melléje sorakoztak, de egyikük sem szólt, még Charles Cap tudománya is elfogyott, a tengerész sasszeme könnyeket ígérőén csillogott. — Hát megmondtam én — szólt végül Dzsem- megúz, és senkinek sem jutott eszébe, hogy egyáltalán nem mondta meg. Neki magának sem. Szúnyog egy percig arra gondolt, hogy mostantól barátkozni fog a Ferger Karcsival, de nem volt ez komoly ötlet, csak olyan időhúzó mozdulása a képzeletnek, mint amikor az ember zavarában szájába vesz egy fűszálat, s kiköpi. A csendnek, amelyet csak mélyített a löszbabának koppanó csákányok hangja, ásók csendülése, nem akart végeszakadni. Jókora utat tett meg a fiúk hátán a telek sarkán álló fenyőfa árnyéka, mire Dick megmozdult. — Menjünk innen — mondta a fiú, és felállt, nem törődve azzal, hogy megláthatják. — Gyertek, srácok! — Várj! — suttogta Cap, és erőszakkal a fűbe nyomta a kapitányt. — Ide nézzetek! mutatta aztán az alumíniumdrótot, mellyel a kerítés hálóját a betonoszlophoz erősítették. — Ezt az öcsém is ki tudná oldozni! Öccse ugyan nem volt Capnak, de esze rengeteg, tudta róla mindenki. Most mégis úgy néztek rá mindannyian, ahogy csak Dickre néztek azelőtt, amikor a fiú távoli dombokra függesztve tekintetét a tengerről beszélt nekik. — Te! Cap. — S néhány pillanattal később már egy-egy oszlopnál dolgozott mind a hat fiú. A puha drót valóban könnyen engedett még a remegő, kapkodó kezeknek is, nemsokára csak saját súlya tartotta függőlegesen a dróthálót. Az elpilledt kőművesek nem vettek észre semmit. A guggoló csapaton végigszaladt az intés, minden rendben, és akkor felharsant Dick erős hangja. — Riadó a hegyekben! A kerítés lomhán eldőlt, s a fiúk, mielőtt elszaladtak volna, belül ugrottak rajta, és megálltak egy pillanatra rezdülő térddel, nekipirult arccal, szemben a káromkodva feléjük lóduló kőművesekkel. — Riadó a hegyekben! — kiáltozták összevissza. Dzsemmegúz sírvafakadt. Aztán nekiszaladtak a domboldalnak. Mögöttük a földbe fúródott egy utánuk dobott ásó. Cap megperdült, kihúzta a földből, s elnevette magát, ahogy megiramodott vele. Amikor utolérte a többieket, megrázta, mint egy zsákmányolt zászlót. — Nem lesz rever... — kiabálta. — Itt aztán nem! A Kopasz-hegyről már csak tenyérnyinek látszott a csupasz sárga telek, a kőművesek, mint a normálisnál lustább hangyák mozogtak rajta, és amikor a fiúk rövid pihenő után megindultak a kilátó felé vezető szekérnyom mentén, már akkor sem látták volna, ha valamelyiküknek eszébe jut visszanézni. De nem nézett hátra senki, mert vakított a lángoló kék ég, harsogott a fű, amelyben gázoltak, mert amonnan fújt szembe a Sötétvölgy mélyén kelt szél, mely bele-belekapott az üstökökbe, a klottgatyák szárába, és meghintáztatta egy mandulafa hegyében az emészteni odatelepedett törpesólymot. A szőlőkben sehol sem dolgoztak már, a napszámos kukoricaszár-kévére ült a nádtetős présház árnyékában, míg felesége tiszta kékkockás szalvétára rakta kosarából a kenyeret, a főtt kolbászt, a szomszéd kertjéből kihúzott gyönge hagymát meg füles lábasban a hideg babfőzeléket. A 26
