Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Csengey Dénes: Tengerország elrepül
fehér lapjain húzódó testvéreiknek. Bizonyos vonatkozásai tehát nyomtalanul eltűntek, elemezhe- tetlenek. A későbbi, az 50-es évektől a 70-es évekig írt versek mind lírai hangú alkotások. Természetközelség, a természetben való föloldódás, különös hangulatok, népmeséi egyszerűség és tisztaság jellemzi. Bibliai történetből mai álmokat kibontó; szerelmes, a mával a fiatalság eszméit szembesítő vers egyaránt olvasható az Opál himnuszok c. válogatott költemények között. Abszurd látomás a Lapiáda. Céltalan, végtelen utazás közben megáll a vonat. Komputerek, gépek, süvöltő vonatok alig kiismerhető világában kiderül, hogy a „vízjegye nem érvényes az oxigén-jegye is lejárt a komputerek közeli szmog-riadót jeleznek.” Az atomrobbanás víziója a mű, de nem natura- lisztikus leírásokkal, hanem az ember belső világán keresztül. Elbizonytalanodás, kínzó félelmek, bűntudat — tehát legmélyebbre zárt érzelmeink és gondolataink lírai megjelenítésével. Rendkívüli vizualitással és drámaisággal. A késői versek közül a kötet élére a Visszaadom a kékhajú reggelt című került. A kamaszkor lázát, mitikus világát, fölfedező útjait éljük végig újra, amikor minden földi szépség örökösének érzi magát az ember: dúsgazdagnak és legyőzhetetlennek. Nem szótlanul, közömbösen és mogorván húzódnak mellettünk a dolgok, hanem elemi erővel adják önmagukat; hívón, titok-igérőn. Kaland, su- hanás, a bátrak büszke öntudata van velünk. Nem kétesértékű, görcsösen őrzendő javak rabszolgái vagyunk, hanem zúzmara, ösvény, „A rétek bársony lábnyoma, Az ormok hívó tekintete, A suhanások városai”; védtelen ág-bogak társa és híve, amelyek éppen hogy szabadsággal, megértéssel ajándékozzák meg az emberi szellemet. Kifoszthatatlan, pompára, fényre örök készenlétben élő, szenvedélyre nem gyávult: „Eloldom a tűz lovait, A madarak röptét kitárom visszaadom nektek a reggelt A kékhajút.” A számvetés, a „maga mentése”, vádakra és hallgatásokra írt válaszok közül a Prokrusztész-ágy vendége fogalmazza meg félreérthetetlenül mozdulatlanságra kárhoztatottságának igazi okait. Utolsó megjelent cikkében az Üj Prométheusz c. egykori előadás kapcsán ír „a teremtés fájdalmáról”: arról, hogy „az alkotón túllép az, amit alkot. Teremtményei élik a maguk életét, a tüzet szétviszik, de a művész, a mester fájdalmasan magára marad.” Ö is azok közé a művészek közé tartozott Magyarországon, akiknek ezt sokszorosan volt alkalmuk átélni. Bolyki Istvánná Tengerország elrepül Piosi a földre dobta kék melegítőnadrágját, s kifutott a kapu mögül. Ahogy tornacipője orrával alápörgetett egy labdának, s az végiggurult lábán, testén, hogy aztán a megfelelő időben megemelt cipősarokra pottyan jón és gyönyörű ívben érkezzen kapáslövésre a nekilóduló fekete fiú elé, egy pillanatra elhallgattak a beszélgetők a salakos pályát közrefogó padokon. A kapuk előtt korábban is mozgolódtak már játékosok, ott dekázott a ballábas Pöni, Mufi ugrált a magasba hajlékony fejelő mozdulatokkal, és a brazil csapat is gurigá- zott már a másik oldalon, Bubi a csapatkapitány a szokott eleganciával hajolt le, s kortyintotta fel a frissítőt, melyet markában hozott a csapról, a göndör, mezítlábas szertáros, mégis csak Picsi megjelenése tette bizonyossá, hogy a minden délelőtt lejátszott rangadó ma sem marad el. Dick Sand, ki a kispálya felé emelkedő domboldalon könyökölt a magas fűben, nem tartozott az elsőszámú nagyágyúk közé, de — ugyanúgy, mint Covi, a higanymozgású — állandó tagja volt a csapatnak, ezért az, hogy nincs ott a pályán, mindenkinek feltűnt. A negyedikes lányok összesúgtak, Picsi hívón intett a fejével, s a pálya túlsó szélén felhúzott szemöldökkel nézett össze Charles Cap, Dzsemmegúz a szamár, és Benedek bácsi, a rettenetes. Mi baja a kapitánynak? Dick egy fűszálat vett a szájába, s elmosolyodott, amikor látta, hogy mindhárman felállnak. Cap int Szúnyognak és Zsigának, s futva átvág a csapat a pályán, ahol Picsi már a középkezdéshez sétál. — Nem játszol? Fáj a lábad? Áttértél a fekve- bambulásra? Mi van? — hevertek el a fiúk Dick körül. — Riadó a hegyekben — mondta Dick, és kivette a szájából a fűszálat, hogy komolyabb arcot vághasson. — Olajra lépünk, srácok! A napköziből akkor lehetett jól megszökni, amikor elkezdődött a magyar—brazil örökrangadó. A felügyelő tanárnő elégedetten hátradőlt ilyenkor — most sétáljon erre az igazgató, amikor ilyen szépen játszanak a cigánygyerekek! —, a lányok ösz- szekapaszkodtak a padokon, és a magyarokat biztatták — de az olajbarna bőrű, széparcú Bubit fi24
