Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 4. szám - MÚLTUNK JELENE - Lénárt Andor: Százéves könyv az egri várról
Százéves könyv az egri várról 1871-ben Bartakovics Béla egri érsek a számára érdektelenné és teherré vált várat ellenszolgáltatás nélkül átadta a honvédkincstárnak. Csupán a Kálvária-dombot, a stációkkal szegélyezett Keresztjáró utat tartotta meg tulajdonában. Az ajándékozó levelében kikötötte, hogy az ájtatos egri közönséget szabad mozgásában, sétájában, a várdomb déli oldalán levő emlékek látogatásában a katonaság ne akadályozza. A várdomb északi oldalán levő épületek a kincstár tulajdonába és használatába mentek át. A használhatókat kerítéssel vették körül, és átalakították. A romok helyére pedig új kaszárnyákat emeltek. Az Eger újság 1878. május 2-iki számának Hírfüzérében jelent meg az első híradás a változásról. „Hős Dobó fészke az egri vár, mely romjaiban százados nyugalma néhány év előtt újra a hadi élet eleven képét ölté föl, s új lakóinak szorgalmából egészen megifjult, mióta u. i. a hevesmegyei 49. sz. honvéd zászlóalj ütötte fel benne fészkét...” A zászlóalj 1879. évi tavaszi nagygyakorlatáról és táborozásáról közölt híradásból tudjuk, hogy a zászlóalj harmadik századának parancsnoka Balogh János főhadnagy. Az Eger 1881. március 31-én „egy nagyon érdekes munkára” hívta fel az olvasói és a magyar irodalom pártolóinak figyelmét. „Balogh János honvéd főhadnagy hosszas történeti búvárkodása által szerzett adatok alapján megírta Egervára történetét. Ezen munka, mely városunk s az egri vár múltját tárja elénk, s a jelesb monographiák számát szaporítja, valóban méltó arra, hogy kinyomassák, s jelentékeny pártolásnak örvendjen. Sajnálnánk, ha kéziratban kellene hevernie.” A következő számában jelentős szemelvényeket is közölt a lap a készülő Egervára története című munkából. — „Eger s az egri vár az 1241-iki tatárjárás alatt” és „Eger vára Nagy Lajostól I. Ulászlóig” című fejezeteket. A készülő munkára április 28-án a lap újra felhívta olvasói figyelmét. Jelentette, hogy a kész munkát a szerző már a nyomdába készül adni. A pénzfedezet biztosítása érdekében előfizetési felhívást bocsájtott ki. Ezt a lap mellékleteként küldte el az érdeklődőkhöz. „Reméljük, hogy az egri vár történeti nagy múltja iránt hazánkban ezrek fognak érdeklődést tanúsítani, s a szerzőt megrendeléseikkel szép vállalatában támogatandják.” A támogatás s Balogh János szerény anyagi lehetőségei eredményeként 1881. szeptember 1-én, „Megjelent Egervár története. írta Balogh János m. kir. honvéd főhadnagy. Ezen 182 lapra terjedő s az egrieket közelebbről érdeklő szép munkát, tisztelt olvasóinknak ismételve figyelmökbe s pártfogásokba ajánljuk — A munka Szolcsányi Gyula helybeli jónevű könyvkereskedő bizományában kapható. Ára 2 frt.” Áldozatot, fáradságot nem kímélt, kutatta, kereste a vár történetére a már leírt adatokat, utalásokat. Mindenütt, de különösen Egerben, megkapott a kutatásához minden segítséget. „Hazánk kevés városának lakosai viseltetnek szülőhelyük iránt oly lelkesült előszeretettel, mint a derék egriek!” Arra a kérdésre, hogy kik, mikor és miért építették a várat, neki még nem sikerült bebizonyított történeti adatot szereznie. Felsorolt sok könyvet, iratot Pál deáktól, a longobardok írójától Anony- musig, Bonfinin, Bél Mátyáson keresztül Gyárfás székfoglalójáig. Megállapította róluk, hogy „úgyszólván ismétlik egymást”. így azt is természetesnek vette, hogy az ő munkája is sok dologban hiányos; bár igyekezett arra, hogy elődei minden a várhoz kapcsolódó adatát, adalékát a vár történetének felderítésére lehetőleg felhasználja. Egyet azonban leírhatott olyat, amit elődei közül egyik sem. Ez pedig nem más, mint „ ... a várnak koronkénti építkezése és annak rendszere, melyhez fő adatforrásaimat ötödfél évi, ha nem is mindig személyesen eszközölt, de mindig személyes jelenlétemben foganatosított, ásás és kutatásaimból nyertem, mely célra szolgálatmentes szabadidőm legnagyobb részét kizárólagosan áldoztam és szenteltem”. Kibontott különféle befalazásokat, felkutatott beomlott üregeket, vastag falakat tört vagy fúrt át. Megfigyelte a föld fölötti és alatti építkezések módját, anyagát. Megvizsgálta a falazat alapjait. Megjárta a vár alól különböző irányba kiágazó „földalatti tévelyek” útját, alagutakat, „csúszható, mászható és némiképp járhatóvá tett,, folyosókat figyelt meg, s tett és fogalmazott meg a másoktól szerzett ismeretekhez forrásként. Kutatásai során nemegyszer került életveszélybe. Amikor a „halottak útját” bontotta, ráomlott a törmelék. Az volt a szerencséje, hogy a folyosó rézsútos volt a vár nyugati falában, s az omla- dék nem függőlegesen esett rá. Aztán óvatosságból, amikor a föld alá szállt le bontani, „sohasem mulasztám el fövegembe egy-egy lepedőt vagy más ilyesmit helyezni”. Ennél az akciónál a leleményessége mentette meg. Amikor omlani kezdett a törmelék, a nyíláson keresztbe tette a vésőt, hogy az fogja fel a kőzuhatagot. Egy lezuhanó kő így is fején találta, eszméletét vesztette. De magához tért. Az omlás nem volt tömör, levegőhöz jutott. A tehetetlenség, a bizonytalanság kétségbeejtő érzéseit élte át. Életjelt nem tudott adni. Egyedül abban bízott, hogy beosztottjai keresni fogják, mert egyenruháját a századirodában hagyta, s meghagyta, hová megy. A „halottak útja” alatt lakó mesterek szabadították végül is ki segédeikkel a kövek majd négyórás fogságából. E kalandja után többé nem ásott egyedül. Amennyire nagyon szerény pénztárcája engedte, sáncbeli munkanélküli suhancokat fogadott, hármat, négyet „ .... nem mentem inkább mulatságokba. Amit ezekre szántam, a munkásoknak adtam, és így sokszor megtörtént, hogy míg mások javában víg cimborák és bájos hölgyek körében mulattak, addig én munkás hadammal mélyen a 32
