Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Takács József: Lány, virággal
Lassan elvánszorgom egy pádig, leülök, turkálok az emlékeimben, de mindig csak ez az arc süt rám, majdnem hogy legyintek magamban, hiába, nem emlékszem, kihullt — fölnézek a szakadozott felhős égre, amikor megvillan bennem egy kép: lány, virággal. Ö az, ő! — Felugrok, hogy utánasiessek, elloholok az utcasarokig, ahol befordult, de már nem látom, hogy is látnám! Megkérdezek néhány járókelőt, vajon lánykori nevéről nem is- merik-e, leírom, magyarázom, hogy milyen a haja, az arca, az alakja, hátha itt lakik a környéken; de nem ismeri senki. S én a legszívesebben a fejemet öklözném, hogy miért nem is szólítottam meg, vagy miért nem szaladtam utána. Állok egy darabig, várok, nézelődöm, valamelyik irányból hátha feltűnik mégis. De nem. Visszavánszorgom a padra, leülök, s megint a felhőket nézem. ... Igen, az utca végén az a szép, nagy ház, kerttel, erős kőkerítés, szigorú vasráccsal, az apja valami híres főorvos, s mi vagy tíz házzal lejjebb kvártélyos diákok az öreg suszternál, Czi- bolya úrnál; persze, ő az, Fenyvessy Kinga — ilyen lánynevet addig még csak nem is hallottam — az egyik délután épp arra jártunk, s miután felfedeztük, nem volt olyan nap, hogy legalább kétszer el ne sétáljunk a házuk előtt — éppen rózsát szednek, az anyja metszőollóval vagdalja, ő meg csokorba rendezgeti, áll az erős délutáni fényben az árnyékokkal szabdalt házfal előtt, s egyre csak gyűjti, szedi az anyjától a szálakat, mintha valami végtelen nagy csokrot készítene, s én alig tudom elvonszolni magam a rácsok előtt, úgy megfogott ez a látvány, csak nézek, bámulok, s akkor térek magamhoz, mikor nekiütközöm egy mogorva vénasszonynak. Máskor az ágyásokat igazgatja vagy püspökit szed egy nagy, bordó vázába ; egyszer az ablakban áll, s mosolyog — szombat délután, a szobában takarítanak, a zajok kihallatszanak — mellette egy váza virág, már nem is tudom, talán margaréta — s mi csendben elóvakodunk az ablak alatt. Aztán, ha találkozunk vele az utcán, már egy-egy finom, alig érzékelhető biccentéssel üdvözöljük. A gazdaasszonyomtól persze mindent megtudunk róla, hány éves, hányadikos, még azt is, hányas cipőt hord — mivel az öreghez hordják a cipőket javítani —, de soha nem hívjuk a nevén, csak így: gyerünk már levegőzni, hisz ott lesz a lány, virággal. Aztán, az egyik diákbálon — persze, összeszedve minden erőmet, bátorságomat — felkértem táncolni. De az elfogódottságomtól alig tudok vele szót váltani, csak nézem, néhány lapos közhely, ennyire futja; ő viszont mosolyog, mint régi-régi ismerősre. Mindebből annyi a hasznom, ezután fennhangon üdvözölhetem a többiek legnagyobb bosszúságára. Persze, a merészségem elismerik, ha egy prepa vagy egy kerista, netán egy trágyász egy gimnazista lányt a gimnazista fiúk klánjával szemben és az orruk előtt fel mert kérni, ahhoz már bicska kell a zsebbe, legalábbis ebben a városban. Attól kezdve még az utcán is egyenesebben járok. Dehát, semmi sem tart örökké. A következő évben elmegyünk az utcából, másfelé, más hóstyára, de én kitartóan visszajárok oda; újra látom a kertben, az ablakban vagy az utcán, az anyjával sétál — azért is köszönök neki az anyja előtt, és nem omlik össze a világ, sőt egyszer még szóba is elegyedem vele — kedves és bátorító — néhány fénytelen, kopott mondat, még ma is emlékszem —, aztán feltűnik egy szőke fiú — a gimnazistasapkát a vállán hordja, mint néha a katonák —, de a lány — ha találkozunk — még mindig mosolyog, ha én nem is tudok már visszamosolyogni. S többé nem is megyek abba az utcába. A társaim hamar felfedezik a változást, s örökké azzal húznak: na, már nincs lány, virággal? Mit mondjak; nincs, eltűnt, sose fogom látni. S egy év múlva mi is eljövünk álmaink városából. Vége a bolondozásoknak, a végtelenre nyúlt sétáknak, a középiskolás esztendőknek, befejeztük. Űj színek és élmények várnak. De egy év múlva — kora nyár volt — mégis visszamegyek a városba, mintha fontos dolgom volna, végigsétálok azon az utcán, megnézem a házukat, a kertet, de semmi mozgás, mintha meghaltak volna; sötét az ablak, ahol ő szokott állni, s olyan idegen az egész. Persze az öreg gazdaasszonyomtól megtudom, hogy jól van, él, s úgy hírlik, hogy menyasszony. Rezzenéstelen arccal veszem tudomásul. És sokáig nem megyek a városba. Minek. De a tízéves találkozón csak nem tudom megállni, hogy ki ne szaladjak a régi utcába, az álmok beomló partjaihoz, hátha meglátom, vagy fogom magam és beállítok hozzá. Ugyan, mit mondana? Már semmi a régi helyén, a fák, az utca, a házak. Megállók az ablakával szemben, mintha nem is ez lett volna: a redőny lehúzva, a rózsafák kivágva, s egy törpe sziklakért bájolog a kerítés mögött. Aztán mégis megtudom, hogy ő már rég férjhez ment, az apjáék is elköltöztek, a gazdaasz- szonyom sem tudja, mi van véle, haza sem járnak; és szegény nagyon sajnálja őket. Aztán illően elköszönök, noha kesernyés lehet az arcom, sietek visz- szafelé, s csak akkor döbbenek rá, valójában mit is vártam én? Hogy ott áll újra a kis kertben és vár engem, karon fog és bevisz a szobájába? Hisz jóformán nem is ismer, alig váltottam vele szót. Mitől féltem? Hogy lenéz, elkerget, a gonddal öltözött úrilány a viseltes ruhájú, szegény suttyót? Csak eljártunk évekig egymás mellett, érzékeltük egymást, etnnyi volt az egész. Mit akarok hát tőle? Azt vártam, hogy szerelmes lesz belém? Ugyan, gyerekség! S a találkozó után sokáig eszembe sem jutott. Új utcába tévedtem, új, de magamfajta lányhoz csapódtam, aki kedves volt, noha sose láttam a kis kertben virágot szedni, sem az ablakban a váza mellett. És egy évre rá feleségül vettem, s el is felejtettem azt a másikat. A szerelem végleg kimosta belőlem. Csak, amikor újból találkozóra hívtak, a húszévesre, hirtelen eszembe jutott, s újból elszaladtam a régi utcába, végigsétáltam többször is a régi házunktól az övékig, de még idegenebb volt az egész. Csúf, töpörödött, mint egy vénasszony. Szinte megijedtem tőle. Alig találkoztam ismerőssel, az öreg gazdaasszonyom is meghalt, így semmit sem tudtam meg róla. Még azt sem, hogy él. 13