Hevesi Szemle 9. (1981)

1981 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Takács József: Lány, virággal

Lassan elvánszorgom egy pádig, leülök, turká­lok az emlékeimben, de mindig csak ez az arc süt rám, majdnem hogy legyintek magamban, hiába, nem emlékszem, kihullt — fölnézek a szakadozott felhős égre, amikor megvillan bennem egy kép: lány, virággal. Ö az, ő! — Felugrok, hogy utána­siessek, elloholok az utcasarokig, ahol befordult, de már nem látom, hogy is látnám! Megkérdezek néhány járókelőt, vajon lánykori nevéről nem is- merik-e, leírom, magyarázom, hogy milyen a ha­ja, az arca, az alakja, hátha itt lakik a környé­ken; de nem ismeri senki. S én a legszívesebben a fejemet öklözném, hogy miért nem is szólítottam meg, vagy miért nem szaladtam utána. Állok egy darabig, várok, nézelődöm, valamelyik irányból hátha feltűnik mégis. De nem. Visszavánszorgom a padra, leülök, s megint a felhőket nézem. ... Igen, az utca végén az a szép, nagy ház, kerttel, erős kőkerítés, szigorú vasráccsal, az ap­ja valami híres főorvos, s mi vagy tíz házzal lej­jebb kvártélyos diákok az öreg suszternál, Czi- bolya úrnál; persze, ő az, Fenyvessy Kinga — ilyen lánynevet addig még csak nem is hallottam — az egyik délután épp arra jártunk, s miután fel­fedeztük, nem volt olyan nap, hogy legalább két­szer el ne sétáljunk a házuk előtt — éppen ró­zsát szednek, az anyja metszőollóval vagdalja, ő meg csokorba rendezgeti, áll az erős délutáni fény­ben az árnyékokkal szabdalt házfal előtt, s egyre csak gyűjti, szedi az anyjától a szálakat, mintha valami végtelen nagy csokrot készítene, s én alig tudom elvonszolni magam a rácsok előtt, úgy megfogott ez a látvány, csak nézek, bámulok, s akkor térek magamhoz, mikor nekiütközöm egy mogorva vénasszonynak. Máskor az ágyásokat igaz­gatja vagy püspökit szed egy nagy, bordó vázá­ba ; egyszer az ablakban áll, s mosolyog — szombat délután, a szobában takarítanak, a zajok kihal­latszanak — mellette egy váza virág, már nem is tudom, talán margaréta — s mi csendben elóva­kodunk az ablak alatt. Aztán, ha találkozunk vele az utcán, már egy-egy finom, alig érzékelhető bic­centéssel üdvözöljük. A gazdaasszonyomtól persze mindent megtudunk róla, hány éves, hányadikos, még azt is, hányas cipőt hord — mivel az öreghez hordják a cipő­ket javítani —, de soha nem hívjuk a nevén, csak így: gyerünk már levegőzni, hisz ott lesz a lány, virággal. Aztán, az egyik diákbálon — persze, összeszed­ve minden erőmet, bátorságomat — felkértem tán­colni. De az elfogódottságomtól alig tudok vele szót váltani, csak nézem, néhány lapos közhely, ennyire futja; ő viszont mosolyog, mint régi-régi ismerősre. Mindebből annyi a hasznom, ezután fennhangon üdvözölhetem a többiek legnagyobb bosszúságára. Persze, a merészségem elismerik, ha egy prepa vagy egy kerista, netán egy trágyász egy gimnazista lányt a gimnazista fiúk klánjával szem­ben és az orruk előtt fel mert kérni, ahhoz már bicska kell a zsebbe, legalábbis ebben a városban. Attól kezdve még az utcán is egyenesebben já­rok. Dehát, semmi sem tart örökké. A következő évben elmegyünk az utcából, más­felé, más hóstyára, de én kitartóan visszajárok oda; újra látom a kertben, az ablakban vagy az utcán, az anyjával sétál — azért is köszönök ne­ki az anyja előtt, és nem omlik össze a világ, sőt egyszer még szóba is elegyedem vele — kedves és bátorító — néhány fénytelen, kopott mondat, még ma is emlékszem —, aztán feltűnik egy szőke fiú — a gimnazistasapkát a vállán hordja, mint néha a katonák —, de a lány — ha találkozunk — még mindig mosolyog, ha én nem is tudok már visszamosolyogni. S többé nem is megyek abba az utcába. A társaim hamar felfedezik a változást, s örök­ké azzal húznak: na, már nincs lány, virággal? Mit mondjak; nincs, eltűnt, sose fogom látni. S egy év múlva mi is eljövünk álmaink váro­sából. Vége a bolondozásoknak, a végtelenre nyúlt sétáknak, a középiskolás esztendőknek, befejez­tük. Űj színek és élmények várnak. De egy év múlva — kora nyár volt — mégis visszamegyek a városba, mintha fontos dolgom volna, végigsétálok azon az utcán, megnézem a házukat, a kertet, de semmi mozgás, mintha meg­haltak volna; sötét az ablak, ahol ő szokott állni, s olyan idegen az egész. Persze az öreg gazdaasszo­nyomtól megtudom, hogy jól van, él, s úgy hírlik, hogy menyasszony. Rezzenéstelen arccal veszem tu­domásul. És sokáig nem megyek a városba. Minek. De a tízéves találkozón csak nem tudom megáll­ni, hogy ki ne szaladjak a régi utcába, az álmok beomló partjaihoz, hátha meglátom, vagy fogom magam és beállítok hozzá. Ugyan, mit mondana? Már semmi a régi helyén, a fák, az utca, a há­zak. Megállók az ablakával szemben, mintha nem is ez lett volna: a redőny lehúzva, a rózsafák ki­vágva, s egy törpe sziklakért bájolog a kerítés mögött. Aztán mégis megtudom, hogy ő már rég férjhez ment, az apjáék is elköltöztek, a gazdaasz- szonyom sem tudja, mi van véle, haza sem járnak; és szegény nagyon sajnálja őket. Aztán illően elkö­szönök, noha kesernyés lehet az arcom, sietek visz- szafelé, s csak akkor döbbenek rá, valójában mit is vártam én? Hogy ott áll újra a kis kertben és vár engem, karon fog és bevisz a szobájába? Hisz jó­formán nem is ismer, alig váltottam vele szót. Mi­től féltem? Hogy lenéz, elkerget, a gonddal öltözött úrilány a viseltes ruhájú, szegény suttyót? Csak el­jártunk évekig egymás mellett, érzékeltük egymást, etnnyi volt az egész. Mit akarok hát tőle? Azt vár­tam, hogy szerelmes lesz belém? Ugyan, gyerekség! S a találkozó után sokáig eszembe sem jutott. Új utcába tévedtem, új, de magamfajta lányhoz csapódtam, aki kedves volt, noha sose láttam a kis kertben virágot szedni, sem az ablakban a vá­za mellett. És egy évre rá feleségül vettem, s el is felejtettem azt a másikat. A szerelem végleg kimosta belőlem. Csak, amikor újból találkozóra hívtak, a húsz­évesre, hirtelen eszembe jutott, s újból elszalad­tam a régi utcába, végigsétáltam többször is a régi házunktól az övékig, de még idegenebb volt az egész. Csúf, töpörödött, mint egy vénasszony. Szin­te megijedtem tőle. Alig találkoztam ismerőssel, az öreg gazdaasszonyom is meghalt, így semmit sem tudtam meg róla. Még azt sem, hogy él. 13

Next

/
Thumbnails
Contents