Hevesi Szemle 9. (1981)

1981 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Takács József: Lány, virággal

Kicsit üres, de nyugodt szívvel ballagtam visz- szafelé, mint aki végleg elbúcsúzott a diákköri ut­cájától, s szinte vidáman ültem újra a terített asz­talhoz. A nejem — aki hiába fedezett fel két is­merőst is — rosszallóan megkérdezte, vajon hol mászkálok én ilyenkor is? Nemigen tudtam mit mondani. És másnap könnyű szívvel kezdtem az újabb tíz évet, s mit tagadjam, még boldogan is. S akkor, két évre rá, jön ez a találkozás. Most itt ülök és tépelődöm: mit csináljak? Ke­ressem föl és beszéljek vele, mint régi ismerős a régi ismerőssel? Jóformán sosem beszélgettünk. Vagy keljek fel innen és menjek az utamra? Egy viszont biztos: még mindig nem felejtettem el. Észrevétlenül megmaradt bennem: él, süt és su­gárzik, mint a nap és megbilincsel. Hát ez bor­zasztó! Nem értem az egészet. S most hol keres­sem? A postán, a tanácsom, a rendőrségen? Pedig estére otthon kéne lennem. Megígértem. Mit mon­dok otthon? Közbejött valami, az életem legkülö­nösebb dolga? Fenét. Azért a nejem nem fog tap­sikolni örömében, hogy egész este hiába vár. A kisfiamnak meg vonatozást ígértem. Már mindegy. Csak legalább megtalálnám! Nosza, gyorsan felugrok, belszaladok a környe­ző házakba, hátha van a névtáblán valamilyen árulkodó jel, hátha ismeri valaki? Vagy tíz lép­csőházat végigkajtatok, de sehol semmi. Aztán el a postára, de ott nem tudnak semmit — a kézbe­sítők már kimentek, holnap kilencre menjek be — aztán a tanácsra, ott végre nagy nehezen meg­találják. S én most kezdek csak igazán belegondolni ebbe az egészbe — a lelkem alján azt dédelgettem, fö­lösleges izgulni, úgysem találom meg —, s most itt van fehéren, feketén, Virág utca 6/B., s nincs pardon, el kell mennem, megállni előtte, a sze­mébe, az arcába nézni, s annyi év után beszélni vele, a hangját hallani. Tehát indulnom kell. Egy nagy csokor friss rózsa a kezemben, izga­tottság az ajtaja előtt, aztán mégiscsak drasztikus csengetés, s várni a végtelenségbe nyúló pillana­tokat, ám hirtelen zörgés, léptek zaja, a kulcs meg­fordul a zárban, s csakugyan ő áll előttem, ő, ki­csit fáradt mosollyal, de kedvesen és ünnepélye­sen, s az arcán semmi feltűnő meglepetés: — Hát megtalált? Ezt nem hittem volna. S én alig tudok néhány szót összefogni, tört szavak hullnak a szájam sarkából, aztán od’adom neki a nagy csokor rózsát, s a legszívesebben azt mondanám: emlékszik, mindig virággal láttam, s mindig így ugrik vissza belém, ezért hoztam hát ezt a csokrot; de nem tudok semmit sem mon­dani, csak nézem ezt a bennem sosem változó ar­cot — ilyen közelről talán még nem is láttam, szinte ujjammal érinthetném, de nem merem, hát­ha eltűnne róla ez a varázslat. — Észreveszi za­varomat, s kissé ingerkedő mosolyba futnak vo­násai, s miközben megköszöni a csokrot, némileg kedélyeskedve ennyit mond: — No, jöjjön már beljebb! Ne legyen ennyire meghatva, hisz rég lehullt rólunk az aranypor. Vége. Mellbe vág ez a szava is, de nincs időm rajta töprengeni, hosszú ujjaival megérint, s bevezet a nappaliba, leültet, miközben a legszebb vázába teszi a csokromat. — Nos, meséljen, mi történt magával, de gyor­san, mindjárt jönnek a lányaim. Még fel sem ocsúdtam, s itt a másik meglepe­tés. S én még mindig csak mosolygok, s holmi tör­melékszavak tolulnak a nyelvemre. — Remélem, már nem szerelmes belém, elte­mette az emlékeket, jól él, boldogan, valójában ezt érdemelte. S megint nem áll össze nyelvemen a szó. Mit mondjak ? Szaggassam fel azt a régi, elsüllyedt vilá­got, s mondjam azt, hogy azóta sem tudom el­felejteni. Visszajár belém, mint a hazajáró lélek. Vagy legyek szentimentális, s ömlengjek itt neki, esetleg mondjam az ellenkezőjét? A zavarom min­denesetre elég feltűnő. Valahogy megerőltetem magam: — Régen volt, elmúlt. Aztán, mintha az első lépcső után könnyebben esne a járás: — Maga meséljen, mi történt, mióta szétszakad­tunk? Hol van az a kor! Azok a tavaszi, meg őszi esték! S a ház előtt a lány, virággal. Ül velem szemben a másik fotelban, néz, fi­gyel, mintha minden mozdulatomat elraktározná; mosolya most szelíd, mint egy cirógatás. Aztán az arcára hirtelen árnyékok tolulnak. — Élek, dolgozom, két lányom van. Emlékszik, az a szőke vett feleségül, maga akkor maradt el, de sajna, tévedtünk, minden elromlott körülöttem, öt év múlva elváltunk, így volt célszerűbb. Aztán három évig egyedül neveltem a kislányom, ter­mészetes, jött egy másik, akkor azt hittem, ő az igazi, ahogy a szerelmes regényekben írják, de nem sikerültek a tervei, meghasonlott, rászokott az ivásra, két éve halt meg májzsugorban. Tőle is született egy kislányom. Hát, így élünk, nem túl vidáman, s még harminchat éves vagyok, sok a tennivalóm, a két lány, még sokáig kell élnem. Elhallgat. Fekete ráncok a szája sarkán, de a tekintetét nem tudom magamról letörölni. — Ugye, derűsebb dolgokat várt? Ez van. Azért nyugodt vagyok. Csak vannak pillanataim, amikor nagyon nehéz. S én, mintha némi szemrehányást éreznék a hangjában. Vajon ezt is odasorolja? Ez is nehéz? Mégsem kellett volna idejönnöm, butaság volt. Kit érdekelnek már a színtelen kacatok? S most megérinti a kezem: — Mondjon már maga is valamit! Biztos vi­dámabb az élete. Mi tagadás, vidámabb. Aztán beszámolok én is a családomról, nekem meg két fiam van, s egy vidám lelkű nejem, jól vagyunk, meg ilyesmi. S akkor, hirtelen a nagy felfedezés: — tudja, a szeme épp, mint a magáé. Eddig észre se vettem. Ö fáradt, szép mosollyal honorálja, mint búcsú­záskor szokás a jókívánságokat. — Mondja, hogy jutott eszébe, hogy felkeres­sen? S éppen most! Nem tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt. 14

Next

/
Thumbnails
Contents