Hevesi Szemle 9. (1981)

1981 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Takács József: Lány, virággal

Kicsit üres, de nyugodt szívvel ballagtam visz- szafelé, mint aki végleg elbúcsúzott a diákköri utcájától, s szinte vidáman ültem újra a terített asztalhoz. A nejem — aki hiába fedezett fel két ismerőst is — rosszallóan megkérdezte, vajon hol mászkálok én ilyenkor is? Nemigen tudtam mit mondani.

És másnap könnyű szívvel kezdtem az újabb tíz évet, s mit tagadjam, még boldogan is. S akkor, két évre rá, jön ez a találkozás.

Most itt ülök és tépelődöm: mit csináljak? Keressem föl és beszéljek vele, mint régi ismerős a régi ismerőssel? Jóformán sosem beszélgettünk. Vagy keljek fel innen és menjek az utamra? Egy viszont biztos: még mindig nem felejtettem el. Észrevétlenül megmaradt bennem: él, süt és sugárzik, mint a nap és megbilincsel. Hát ez borzasztó! Nem értem az egészet. S most hol keressem? A postán, a tanácsom, a rendőrségen? Pedig estére otthon kéne lennem. Megígértem. Mit mondok otthon? Közbejött valami, az életem legkülönösebb dolga? Fenét. Azért a nejem nem fog tapsikolni örömében, hogy egész este hiába vár. A kisfiamnak meg vonatozást ígértem. Már mindegy. Csak legalább megtalálnám!

Nosza, gyorsan felugrok, belszaladok a környező házakba, hátha van a névtáblán valamilyen árulkodó jel, hátha ismeri valaki? Vagy tíz lépcsőházat végigkajtatok, de sehol semmi. Aztán el a postára, de ott nem tudnak semmit — a kézbesítők már kimentek, holnap kilencre menjek be — aztán a tanácsra, ott végre nagy nehezen megtalálják.

S én most kezdek csak igazán belegondolni ebbe az egészbe — a lelkem alján azt dédelgettem, fölösleges izgulni, úgysem találom meg —, s most itt van fehéren, feketén, Virág utca 6/B., s nincs pardon, el kell mennem, megállni előtte, a szemébe, az arcába nézni, s annyi év után beszélni vele, a hangját hallani. Tehát indulnom kell.

Egy nagy csokor friss rózsa a kezemben, izgatottság az ajtaja előtt, aztán mégiscsak drasztikus csengetés, s várni a végtelenségbe nyúló pillanatokat, ám hirtelen zörgés, léptek zaja, a kulcs megfordul a zárban, s csakugyan ő áll előttem, ő, kicsit fáradt mosollyal, de kedvesen és ünnepélyesen, s az arcán semmi feltűnő meglepetés:

— Hát megtalált? Ezt nem hittem volna.

S én alig tudok néhány szót összefogni, tört szavak hullnak a szájam sarkából, aztán od’adom neki a nagy csokor rózsát, s a legszívesebben azt mondanám: emlékszik, mindig virággal láttam, s mindig így ugrik vissza belém, ezért hoztam hát ezt a csokrot; de nem tudok semmit sem mondani, csak nézem ezt a bennem sosem változó arcot — ilyen közelről talán még nem is láttam, szinte ujjammal érinthetném, de nem merem, hátha eltűnne róla ez a varázslat. — Észreveszi zavaromat, s kissé ingerkedő mosolyba futnak vonásai, s miközben megköszöni a csokrot, némileg kedélyeskedve ennyit mond:

— No, jöjjön már beljebb! Ne legyen ennyire meghatva, hisz rég lehullt rólunk az aranypor. Vége.

Mellbe vág ez a szava is, de nincs időm rajta

töprengeni, hosszú ujjaival megérint, s bevezet a nappaliba, leültet, miközben a legszebb vázába teszi a csokromat.

— Nos, meséljen, mi történt magával, de gyorsan, mindjárt jönnek a lányaim.

Még fel sem ocsúdtam, s itt a másik meglepetés.

S én még mindig csak mosolygok, s holmi törmelékszavak tolulnak a nyelvemre.

— Remélem, már nem szerelmes belém, eltemette az emlékeket, jól él, boldogan, valójában ezt érdemelte.

S megint nem áll össze nyelvemen a szó. Mit mondjak ? Szaggassam fel azt a régi, elsüllyedt világot, s mondjam azt, hogy azóta sem tudom elfelejteni. Visszajár belém, mint a hazajáró lélek. Vagy legyek szentimentális, s ömlengjek itt neki, esetleg mondjam az ellenkezőjét? A zavarom mindenesetre elég feltűnő.

Valahogy megerőltetem magam:

— Régen volt, elmúlt.

Aztán, mintha az első lépcső után könnyebben esne a járás:

— Maga meséljen, mi történt, mióta szétszakadtunk? Hol van az a kor! Azok a tavaszi, meg őszi esték! S a ház előtt a lány, virággal.

Ül velem szemben a másik fotelban, néz, figyel, mintha minden mozdulatomat elraktározná; mosolya most szelíd, mint egy cirógatás. Aztán az arcára hirtelen árnyékok tolulnak.

— Élek, dolgozom, két lányom van. Emlékszik, az a szőke vett feleségül, maga akkor maradt el, de sajna, tévedtünk, minden elromlott körülöttem, öt év múlva elváltunk, így volt célszerűbb. Aztán három évig egyedül neveltem a kislányom, természetes, jött egy másik, akkor azt hittem, ő az igazi, ahogy a szerelmes regényekben írják, de nem sikerültek a tervei, meghasonlott, rászokott az ivásra, két éve halt meg májzsugorban. Tőle is született egy kislányom. Hát, így élünk, nem túl vidáman, s még harminchat éves vagyok, sok a tennivalóm, a két lány, még sokáig kell élnem.

Elhallgat. Fekete ráncok a szája sarkán, de a tekintetét nem tudom magamról letörölni.

— Ugye, derűsebb dolgokat várt? Ez van. Azért nyugodt vagyok. Csak vannak pillanataim, amikor nagyon nehéz.

S én, mintha némi szemrehányást éreznék a hangjában. Vajon ezt is odasorolja? Ez is nehéz? Mégsem kellett volna idejönnöm, butaság volt. Kit érdekelnek már a színtelen kacatok?

S most megérinti a kezem:

— Mondjon már maga is valamit! Biztos vidámabb az élete.

Mi tagadás, vidámabb. Aztán beszámolok én is a családomról, nekem meg két fiam van, s egy vidám lelkű nejem, jól vagyunk, meg ilyesmi. S akkor, hirtelen a nagy felfedezés: — tudja, a szeme épp, mint a magáé. Eddig észre se vettem.

Ö fáradt, szép mosollyal honorálja, mint búcsúzáskor szokás a jókívánságokat.

— Mondja, hogy jutott eszébe, hogy felkeressen? S éppen most! Nem tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt.

14