Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Gyurkó Géza: Történeteim
— Hát, igen, pihenni tudni kell. Kikapcsolódni. Tíz-húsz királydráma, néhány regény, amit csak úgy összefirkálgatok, az nagyon sok erőt ad a további és igazi munkához .. . — És, kedves Mester, témánkon túl, ha meg szabad kérdeznem, mit tervez igazi, alkotói feladatul önmaga számára? — Nos, írja, fiam... Ha bejön a lágy őszű szeptember vagy a mosolygós május, akkor hozzálátok végre a két oldalra tervezett humoreszkemhez, amelyre már tavaly óta készülök. Készülök, alaposan, mert nem csaphatom össze. Regényt ugye, azt lehet firkálgatni, de egy ilyen humoreszkhez idő kell, téma kell, tehetség kell, meg miegymás . . . A címét is meg tudom mondani, ha érdekli, az már kész. A humorban nem ismerek regényt... Remek, mi? — Óriási — lelkendezett az újságíró és elrohant, hogy még a másnapi lapra megírja a velem, a Mesterrel készített interjút, hogy mit csinálok akkor, ha nem csinálok semmit... A riport — őszinte örömömre ismét — meg is jelent. Egyszerű, de találó volt a címe: „Aki a semmiből csinált valamit, hogy a valamiből semmi legyen”. Ez az! Rám vár? — Ugye, rám vár? — toppant elém egy csinosnak mondott, középkorú, valójában se nem szép, se nem csúnya, de ízlésesen öltözött nő és alaposan végigmért. Én ugyan rá nem vártam, sőt éppen senkire se vártam, csak úgy álldogáltam magamnak, tűnődve a futó felhők nyomán a tűnő élet gondjairól. Am ezt a típusú nőt szeretném én a házasságon kívül. Se nem szép, se nem csúnya. Ők azok, akik a csók közben megszépülnek, de a veszekedés közben határozottan megcsúnyul- nak. Csúnyuljanak csak a férjüknek, nekem szépüljenek ... — Nos? — kérdezett rám újból, most már kissé vibrálóbb, de még mindig behízelgően bársonyos, mélyen suttogó alt hangon. Sürgetett. Engem. De miért is ne sürgetne? És miért is ne gondolhatná, hogy én éppen őt várom. Igaz, e hölgy kellemes külsejével, diszkrét eleganciájával, a szerelmi ipar űzésén túl levőnek tekinthető már, de a szerelem szabad gyakorlása még nagyon is belül levőnek lenne érezhető, bármely békövetkező érzéki pillanatában az életnek. Voltaképpen egy ilyen nő, egy szexis asszony ebben a korban olyan férfiakhoz vonzódik, mint a magamfajta. Nem szép, de megnyerő, ezüstöző halántékával a megbízhatóságot, szilárd talponállásával a férfias rugalmasságot árasztja. S gondolom, mosolyom is egyszerre lehet számára diszkrét és megnyerő. Hát persze, hogy azt hiszi, hogy rá várok. És csakis én várhatok rá itt, az élet onszágútja szélén, a futó felhők alatt... — Mondja, kérem, nem értette, mit kérdeztem? Rám vár? Hát, igen. A hölgy kissé ideges és a hangja most keményebbre és az altból szopránra is váltott. Sőt, mintha toppantott is volna a nem éppen apró, de azért formás lábainak egyikével. Érthető. Teljes egészében meg akar mutatkozni előttem. A nőstény a hím előtt. Láttam eddig az arcát, aztán még lejjebb sejtettem azt, amit nem lehet azonnal észrevenni, de amitől igazán nő a nő. Ám a lábait még nem mértem fel igazán. Azért dobbantott hát oly ingerülten, hogy tekintsem meg azt is, és nyilatkozzam végre. A nő felajánlkozott és ím feltárulkozott a férfi előtt, a nőstény és a hím eme örök párviadalában, melyben egyformán jó győztesnek és vesztesnek lenni. Immár rajtam a sor. A tettek sora. — De értem, hogyne érteném ... — Hát akkor, mehetünk? Kétségtelenül nem szívbajos, kétségkívül nem pirulós fajta. Őszinte, világosan fogalmazó, prüdé- riától mentes alkat. Felnőtt emberek vagyunk, tudjuk, mit akarunk a sorstól és egymástól. Ha én rá vártam és ő az, aki hozzám jött, akkor minek tovább a fecsegés. Menjünk! — Hová? — Hogyhogy hová? Peremartonkára. A járási hivatalhoz. — Hová? — Hát, ahová a menetlevele szól, uram, oda... — Ó, hölgyem, téved, én nem vagyok gépkocsi- vezető ... Összetéveszt valakivel, bizonyára —mentegetőztem zavartan. A nő kígyóként sziszegett rám: — Tökfej. Akkor meg minek tart itt fel. Lekésem az értekezletet — mért végig és otthagyott álltomban a sarkon. Igen, tipikusan az a középkorú nő, aki, ha veszekszik, megcsúnyul. És ez most veszekedett. Hála az égnek, hogy nem én vagyok a férje. És megnyugodva, derűsen nézem tovább a fejem felett futó bodros fellegeket, mint futottak Peremartonkáta felé. 10
