Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Gyurkó Géza: Történeteim
Elhatároztam, hogy... Elhatároztam, hogy tudós leszek. Elhatároztam, hogy nagy tudós leszek. Igen, nagy tudós. Mert csak nagy tudósnak érdemes lenni. És csak ezt érdemes elhatározni, mert nálunk igen sok tudós van, s ennyi tudós közé bejutni nem különösebben nehéz dolog. Azt nem állítom, hogy olyan könnyű, mint a magyar labdarúgó-válogatottba, de mindenesetre könnyebb, mint egy szövetkezeti elnök előszobájába. A nagy tudós azonban, az más. A nagy tudós tudományára nézve nagy, mert lehet akkora csak a szentem-lelkem, mint egy arasz, akkor is nagy tudós, a feje miatt. Pontosabban amiatt, ami a fejében belül van. A tudósokat tudomásul veszik. — Ki az az ürge ott? — Á, senki... szóra sem érdemes, egy tudós ... — Ja? Szóval csak egy tudós... És miből él meg az ürge, mi? — A nyavalya se tudja — így a válasz, ami egy tudóst illeti. De aki nagy tudós, az már egészen más, mert... — Ki az az ürge ott? — Az, édes fiam, egy nagy tudós... — Nagy? — Bizony, az. Óriásian nagy tudós. De ne bámuld már annyira. A nagy tudósokat bántja, zavarja szellemi alkotásukban, ha bámulják őket... A majmokat bámuld, édes fiam, az állatkertben... — Istenem, de boldog is vagyok ma, láthattam végre egy nagy tudóst... Kössz, öregem, hogy mutattál egyet... Hát így. A nagy tudós, az nagy tudós. Ezért is határoztam el — most már nyilvánvaló lehet ez mindenki előtt —, hogy miért is akarok én nagy tudós lenni. Ezért. Akartam. Igen, így múlt időben írva. Akartam. Mert már nem akarok. Kedvenc lapomban olvastam ugyanis a minap, hogy egy tudós — nem nagy, csak tudós — mire eljut odáig, hogy tudós legyen, már harmincöt éves, s mire nagy tudós lesz, talán hatvanéves is lesz, ha lesz. .. Mert közben úgy elfütyül mellette a világ tudománya, hogy egyszerűen képtelen igazán tudós lenni, s szinte még képtelenebb nagy tudós lenni. Már ezt olvastán is megrendülni kezdett elhatározásom, hogy én nagy tudós legyek. Mert mi a fenét tanuljak, tanulmányozzak én egyetlen felfedezésért — ami lehet, hogy mire felfedeztem, el is avult —, minek tanuljak három, sőt négy évtizedet? De üsse kő, tanuljak. Tanulj tudós, nagy lesz belőled! Ám, másik kedvenc napilapomban olvastam utána azt is, amit ugyan egyébként is tudtam, de más tudni valamit, s más azt olvasni is, szóval azt, hogy: manapság egy segédmunkás, aki nem tanult, lényegesen többet keres, mint aki tanult. Netán még ha tudós is az. Mit tehet ezek után az ember? Elhatároztam, hogy segédmunkás leszek. Elhatároztam, hogy nagy segédmunkás leszek. Igen, nagy segédmunkás. Olyan egyméternyolcvan- négyes segédmunkás. Fej nélkül. Mert engem spéciéi zavar a fejem, ha nagy segédmunkás vagyok. Elkezdek vele gondolkodni, hogy miért vagyok én nagy segédmunkás, és miért nem nagy tudós. És akkor fájni is kezd ez a fejem! Boldogságos menny ben járásom Meglehetősen gyakran tévesztenek össze — névben persze — Gyurkó Lászlóval. Nem vagyok olyan nagy ember, hogy ez zavarja őt, de vagyok olyan kicsi, hogy zavarjon ez engem. Egy nagy vezetéknév árnyékában kis keresztnév lenni, ezt még a jelenkor sem őrzi meg, nem hogy az utókor. De mindegy, kölcsönösen nem tehetünk erről, s valójában területileg is, mármint földrajzi értelemben is, műfajilag is, jól elhatárolt, különböző területen dolgozunk. Ki így, ki úgy, s ezt az eszközökre, nem a teljesítményre értem. Mindenesetre megszoktam, tudomásul vettem és soha vissza nem éltem ezzel. Annyira azért mégsem vagyok olyan kicsi. A minap aztán csendes és kaján derű öntötte el a szívem, amikor egy lelkes hódolóm — mert nekem is van azért ilyenem — ekképpen gratulált: — Uram! Elvtársam! Mesterem! Elolvastam. Nehezen ment kezdetében, de elolvastam ... — Mit? — Hogyhogy mit? A remekművét. Az igazi nagy alkotást. Pult alól kaptam meg, érti, uram, elv11
