Hevesi Szemle 9. (1981)

1981 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Tasnádi Attila: Kiss István portréemlékművei

meretes, a költő a mai Szlovénia területén született) korának, a reneszánsznak művészi eszményei szerint, klasszidzáló arányrendszerben állítja elénk. Helyesen állapítja meg Kovács Gyula 1974- ben kiadott kismonográfiájában: „A szobor valójában Janus Pannonius időmértékes és latin nyelvű, de mégis magyar gondolatvilágú verseinek portréja”.

Ady Endre 1960-ban gipszben, majd hegesztett vörösréz lemezből megmintázott szobra teljes alakos portré: a fej természethűen kidolgozott, a test ellenben elnagyolt, hasábformába konstruált alakzat. Mintha hegycsúcson, szélfúvásban állna ez az Ady-figura. A szinte tapintható magányú, önmagába zárt, egyszerre démonikus és eföldi jelenségben a humanista eszmék elszánt harcosát, az első világháborús tömeghisztériával szinte csak egyedül szembeszegülő költőpolitikust állítja elénk Kiss István, azt az Adyt, aki büszkén nevezte magát a világégés propagátoraival szemben „tegnapi embernek”. Bár a kompozíció elnyerte a főváros Ady-pályázatának első díját, köztéri elhelyezésére mindeddig nem került sor — talán épp a szokatlan, hangsúlyozottan gondolati megformálás miatt. Hogy kivételes ereje ne vesszék kárba, a hatvanas években a művész több kisplasztikái változatát is elkészítette és kiállította; ezek egyik legjobbja, egy tömör ólomkompozíció, a Nemzeti Galéria állandó kisplasztikái bemutatóján is látható. — Az 1963-ban, Győrött felállított Petőfiben Kiss István lemond az utcán vagy a téren magasló, posztamens tekintélyt sugárzó, ünnepélyes monumentalitásáról, s vele azokról az elkerülhetetlennek tetsző plasztikai közhelyekről is, melyeknek a közhit szerint a nemzet nagyjait jellemezniük kell, amennyiben szobrot kapnak — a háromméteres figurát közvetlenül a földre telepíti. A költő lendületesen megformált alakja egy közparkból siet felénk: realitásának egyszerűségében az a Petőfi kap pompás megfogalmazást, aki koránál előbbre járó hétköz- napiságában, életközelségében volt romantikus hős, modern ember. A lépés a mozgó testnek és a szellemi erő mozgásának egyszerre tud kifejezője lenni; a karok csak fokozzák és ritmizálják ezt a föld felől elinduló dinamikus mozgást, amit az erőteljesen megmintázott nyak és a közismert da- gerrotípia nyomán kialakított, keskeny formátumú fej kemény biccenése tetőz be. A gyalogló figurát egy építészetileg is kiképzett út köti össze a tá- gabb környezettel, ez utóbbit Schmidt Ferenc hangolta össze a szoborral.

Az emlékműszobrász Kiss István legnagyobb vállalkozása kétségtelenül Bolyai János és Bolyai Farkas megformálása volt; a két, életnagyságon túlemelkedő figura 1964 óta a szegedi József Attila Tudományegyetem Természettudományi Karának előcsarnokát díszíti. Kettőjük közül csak az apa arcmását ismerjük, a fiúról nem maradt fenn kép; önéletrajzában maga írja le, hogy az egyetlen, róla készült festményt, amely mérnök-hadnagyi uniformisban ábrázolta, saját kezűleg vagdalta ösz- sze kardjával egy „bizonyos apámtóli méltatlanság s arra következett méltatlankodás (indignatio) következtében”. Fennmaradt útleveléből tudjuk, hogy közepes testalkatú, hosszúkás arcú, őszbe vegyült

hajú ember volt, szeme kék, szája, orra arányos. Vérmérsékletéről leginkább vallomásai tájékoztatnak: „nehezen hajló, sarkából nem könnyen kiforduló természetnek”, céltudatos, játékba, munkába egyaránt szenvedélyesen belefeledkező, „az igazságot tanilag és erkölcsileg határtalanul szerető” jellemnek mondja magát. Hibájául indulatosságát és gyakori „szerelmességét” említi; mint írja, nem tudott ellenállni a „némberi nem ostromának”. Kiss István elsősorban ezekre, a Benkő Samu és Tóth Imre kutatásai nyomán felszínre került adatokra támaszkodik, amikor megmintázza a világhíres apa és fiú portréját, amely a tudományt szigorú erkölcsi mértékkel mérő elmék öntudatát és intellektuális bátorságát sugallja. A két szobron azonban igazság szerint a portrék szerepe csak másodlagos, mert a tulajdonképpeni mondanivaló a posztamentumként felfogott testek jelképes értelmű mozdulataiból bontakozik ki: Farkas keze, mert még az euklidesi geometria platformján áll, befelé zár, míg Jánosé, aki zseniális felfedezésével felborította ezt a matematikai világképet — nyitva van. — Hasonló megfogalmazási metódus minősíti a „világmegváltoztató” problematikát más oldalról megközelítő Apáczai Csere Jánost (1964) is: itt a kiművelt parasztfejet mintázó arcmás egy görög oszlopra emlékeztető, drapériával borított testen ül, amelynek hangsúlyos párhuzamosai a tekintetet az arcra irányítják.

A XVI. század neves énekmondója, Tinódi Lantos Sebestyén rejtélyes-legendás alakja szinte gyermekkora óta izgatta Kiss Istvánt; az inspirációt alighanem még szülőföldjéről, Nagyszalontáról hozta magával. Az 1967-ben, Szigetvárott felállított Tinódi kissé trubadúrszerű jelenség; a mai kor gitárosaira jellemző hetyke tartásban álló figura melléhez szorítva veri a lantot, teste ritmusával is követve az énekszót. A nyírbátori református templom kertjében, az alacsony téglafalon ülő Tinódi Lantos Sebestyén (1979) rusztikusabb és korhoz kötöttebb alak: gátlástalan, széles indulattal, igazi igric módjára énekel, miközben hegesztőpisztollyal improvizált arcán a pajkosságtól az iróniáig ível a viliódzó fények játéka. — Korhű megjelenítés, historizáló részletesség jellemzi a váci Vak Boty- tyánt, Kiss István egyetlen megvalósult lovaskompozícióját. A barokkos ívelésű márványtalapzaton álló szobron a vágtából megállásba váltó, trapéz- szerűen fixált ló nyergéből meredten magasodik fel a nagy kurucvezér alakja, meggondolkodtatóan idézve a császári ármádiáknak nekirontó maroknyi kurucság tragikus hősiességét. Az 1974-ben felállított szobor öt évvel korábbi, kis bronzváltozata érzékenységében is monumentálisabb; itt a ló feje csaknem a csüdig lendül, Vak Bottyán pedig — talán a halálig elszánt küzdelmet szimbolizálva — gőgös mozdulattal karba teszi a kezét.

A portréemlékművek közé kell sorolnunk Kiss István újabb Dózsa-szobrait; ezek egyike Rákos- palotán, másika a Bács-Kiskun megyei Hartán áll. Mindkettőt az 1972-es Dózsa-évforduló ihlette, s mindkettő a mártíromságában is nagy erejű parasztvezér erkölcsi fölényét hivatott megjeleníteni. Az 1973-ban felállított rákospalotai változaton a megláncolt, megvasalt fej kopjakőre van tűz8