Hevesi Szemle 9. (1981)

1981 / 3. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Bakos József: Grammatika és költészet

szökve / Jó veled a lét mondatszerkezete” (Bihari Sándor: Dal).

6. Igen, a mondatok szerkezete, a mondatépítés csodálatos művészete is izgatja költőinket: az alkotás, a teremtés izgalmáról és felelősségéről vallanak azokban a versrészletekben, amelyekből az is kitűnik, hogy fontosabbnak tartják költőink a mondatok megkomponálásának témakörét. Az iskolai oktatásban még ma is a dekomponálás kérdésköre áll a középpontban. Ezen is változtatnunk kell: a költői elgondolások is segíthetnek ebben a szándékunkban. Az alkotás szép izgalmát tükrözi minden megalkotott mondat, s benne a szavak pontos rendje. Hatalmas, szinte teremtő energia kell ahhoz, hogy a kifejezendő szándékok s mondanivalók tömegéből kirekesszük a jól lélegző és értelmes mondatokat. Erről így vall a költő: „A formátlan, a véghetetlen... / Belepusztulok, míg mondatomat / a végtelenből elrekesztem” (Nemes Nagy Ágnes: A formátlan). Valóban gyönyörűségesen nehéz az út a hangtól a szóig, a szókapcsolatoktól a mondatokig, s végül az önálló közlő funkciót vállaló szövegig.

Ebben az alkotási folyamatban „minden szerves és / mindig a funkció az úr, / S a legparányibb részlet is / A tág egészhez idomul” (Székely János: Stílus). Azt sem tartjuk véletlennek, hogy költőink finom művészi érzékenységgel fogalmaznak meg képleleményekben is gazdag verseikben olyan gondolatokat és szempontokat, amelyekről tudományos igénnyel a szövegtan, a szövegnyelvészet kutatói értekeznek éppen napjainkban. Az információcsere, az emberi kommunikáció szempontjából ilyen nézetek kapnak verses megfogalmazást: „Nem önmagáért van a mondat” (Bodor Pál: A szó). „Családok a mondatok: összetartón valamit mondanak, / fényük, sodruk, együtt gazdagabb” (Jankovich Ferenc: A könyvék könyve). „Ha egy mondat kész van, / értelmet ad néki a másik, / és ami feszített belülről / szinte pattanásig, / az feloldódik kerekded / és lágy mondatokban” (Béres Attila: Versírás). „A többalany- többállítmányos mondatok is csak / százaléksávok / az egyetemes mondat-tömbökben” (Tamkó Sirató Károly: Százaléksávok).

A hasonlatok tükreiben azt is láttatják mai költőink, hogy a kifejezendő tudattartalom, s a gondolat természete és gazdagsága is szövegszervező erő: bennük és általuk lesz egységes egész. A szöveg mondatainak pontos rendjéért is ők a felelősek. Ha a „gondolat kereke leragad” (Sólymos Ida), s „az értelem nem köröz” (Vári Attila), akkor széttöredezik a szöveget alkotó mondatláncolat is. De a „gondolatok izzása összeforrasztja a stílustörést is” (Horvát Imre: Aforizmák).

Valóban, a gondolatok folyamatos cseréjében egymás nélkül semmit sem érnek a szövegbeli mondatsorok. Minden mondatban: az „egész zakatol” (Hajdú Zoltán: Balatoni elégiák). A szöveggé szerveződött egyes mondatok „izommozgása követi a gondolatok izommozgásait” (Bihari Sándor: A falra tűzött vers). A mondatok gondolati tartalmának és nyelvtani felépítésének egységét biztosítja a szövegegészhez fűződő viszony is, és akkor értelmes lesz a mondatláncolat jelentésszerkezete, s „jól hangzik a mondat” (Vészi Endre: Párbeszéd magammal). A mondatalkotó nyelvi tényezők, a szavak, a viszonyítószók is „keresik egymást, hogy valamit együtt mondjanak, / s így fogódzkodván családba-család / viszik az értelem szent csillagát: / fényük, sodruk együtt gazdagabb” (Jankovich: A könyvek könyve).

Mély gondolati háttere van ennek a versrészletnek is: „Mondatra várva izguljon a szó, / s tegye meg a csodát” (Bihari Sándor: Szerelem).

A költőnek ezt az állítását sem ítélhetjük poétái túlzásnak: „Bármelyik ép mondattól kettéválha'v a tenger” (Gergely Agnes: És mi a jel?). A kor szerű stílustanítás mottójának is tekinthetjük ez a megnyilatkozást.

7. Hogy a szöveget alkotó személyiség milyei mondatfajtákat használ fel, függ elsősorban ép pen személyiségének jellegétől, mondanivalójának minőségétől, a közlési szándék irányultságától. A lehetőség szinte határtalan. Hogy mennyire így van, erről is vallanak költőink. A tőmondatos rövidségtől a túlbonyolított, körmondatos szerkesztést példázó, többszörösen összetett mondatokig, sok mondattípusról mondják el véleményüket az idézett versbeli szövegrészietek: „Tőmondatokban gondolkozom. / Csak tőmondatok vannak, csak néhány gondolat: / Ember vagy. Egyedül. Élsz. Védd magad!” (Hervay Gizella: Tőmondatokban). — „Ide nem kellenek a jelzők. / A fokozás csak árt.

A szuperlatívuszok / semmit sem mondanak. / Itt csak tőmondatokban lehet beszélni” (Bartalis János: Látod amott a várost). — „Tőmondatokban beszél a szél, / jelzők nélkül / visszhangzik odébb a világnak” (Böndör Pál: Karszt). — „A szóáradatok ellen / Tőmondatok / jelzők nélkül, központozással” (Fülöp Gábor: Egyensúly).

Az életbeli beszédszituációkban is gyakran arra * kényszerülünk, hogy egyetlen mondatba sűrítsük a lényeges mondanivalót, s ekkor éppen a gúzsba- kötő szűkmarkúság játssza a kifejező, közlő sze repet. A költői alkotás folyamatában is gyakran történik meg, hogy csupa „hiányos mondat maj kacsul” (Tamás Menyhért) a költő tollára. Simon István Vörösmarty estéje című szép versében azt is érzékeltette hiteles művészi erővel, mi is dönti el valójában a megfelelő mondattípusokkal való élést. „A fogyó napokból, sűrűdő véred csöppjé- ből sajtolt nehéz szavak s tört tőmondatok” a költő élethelyzetében alkalmasabbak a közlésre, mint az alanyok, állítmányok, jelzők túlburjánzásával bonyolított mondatszerkezetek.

Ahogyan nem lehet rőffel mérni a gondolatokat, úgy a mondattípusoíkat sem. Ha a mondanivaló és a közlő szándék úgy kívánja, használjunk „egyszerűsítő mondatokat” (Vészi Endre), „tepertő-formájú” (Gergely Ágnes) mondatokat vagy éppen be nem fejezett félmondatokat. Hiszen a „félmondatok is máglyát gyújtanak, / kihegyesednek nyílvessző szavak” (Majtényi Erik: Gyömbérízű tavasz lesz). — Költőink gyakran emlegetik azokat a mondattípusokat is, amelyeket az életben igen sok szerephez juttatunk, az iskolai nyelvtani elemzésben pedig alig szólunk róluk. Ilyen jellegű „egy félig-meddig szándékoltan is sértő félmondat is” (Sumonyi Zoltán: Gondosan őrzi...).

54