Hevesi Szemle 9. (1981)

1981 / 3. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Bakos József: Grammatika és költészet

Transcendens grammatika). Hogy a versbeli képrendszeralkotás művészetét is gazdagíthatja, finomíthatja a nyelvtani megnevezés fogalmi tartalmának versbeli kulcsszerepe, arról bizonykodik egy őszinte költői vallomás alábbi részlete: „Lesz-e igém, hogy szólhassak veled, / vagy így maradsz már, örökre bezárva / a tiltó- meg a tagadószavaknak / irgalmatlan-szép, halott nyelvtanába?” (Ma- kay Ida: Kérdés éjszaka). Persze, azok a versolvasók, akiknek a grammatika és nyelvtan terminológiája nem mond semmit, érthetetlennek nyilvánítják az idézett versrészleteket. Elsősorban azért, mert nem társul ezekhez a megnevezésekhez korszerű ismeret, illetőleg élményekkel is feldúsított elméleti és gyakorlati tudás.

A mondatok világát bemutató, elemző mondattan a nyelvtan valóiban legizgalmasabb része. Költőink is így látják, és igen változatos, metaforikus összefüggések meglátására és megértésére kényszerítik az olvasót azzal, hogy versbeli kulcsszóként szerepeltetik a mondattan megnevezést: „A természetnek nincs mondattana, / Az ember új állítmány s új alany mindig, s befejezetlenül a sorsa / minden ismert alakon túlragozza / Ti, súlytalan ok, újdonsült igék, / Mit tesz veletek az emberiség? / Ki tud kétségbe nem esni / a mondattan barlang homályaitól” (Somlyó György: Az asztronautákhoz). — „Oda versben ... oda ... / főneveid, igéid szülőhelyére, / Eredj oda / eredj a történés mondattanába” (Bihari: Világ a világ).

5. E dolgozat témájának időszerűségét az is bizonyítja, hogy az iskolai nyelvtantanítás új módjainak, útjainak keresésében tágítanunk kell a kört. Egyik lehetőség, hogy a mondattani ismeretanyag átadásában ilyen kérdéseket is megfogalmazzunk a nyelvtanórákon: Miért izgatja pl. annyira költőinket éppen a mondat? Miért építenek oly sok szóképet, hasonlatot a mondat fogalmából, funkciójából kibontott poétikai és stilisztikai ismeret- anyag felhasználásával? Ebbe belejátszik valószínűleg az a nyelvtani ismerethalmaz is, amely azt tanítja, hogy a mondat egyszeri és egyedi nyelvi forma: egyénisége van megszerkesztettségében és gondolati tartalmában. A valósággal szembeni magatartása is izgalommal telített: viszonyító erejével állásfoglalásra készteti mind a mondat alkotóját, mind a megértőjét. Jellemző az a viselkedési formája is, hogy mindig túlmutat önmagán. A nyelvi, a grammatikai szabályok, a funkcióbeli megkötöttségek a folytonos újrateremtődés folyamatában és rendjében érvényesülnek. Ez az izgalmas ellentmondás oldódik fel a mondatot alkotó ember „teremtő” képessége révén. Éppen ez a mondatalkotásban megvalósuló „önfegyelmű rend” (Hegedűs Géza) ösztönzi a költőt, hogy „e rendhez hasonló valamit teremtsen” (Szemlér Ferenc).

Az alkotás, a teremtés titkainak hordozóját is látják költőink a mondatban. Ezért annyira izgalmasak és gondolatokkal telítettek azok a versrészletek, amelyekben a mondatról vallanak, illetőleg amelyekben a mondatok fogalma és funkciója sajátos nyelvi és jeliképi formákat sugall, amelyek ugyanakkor szövegösszefüggésen túli szituációs erejükkel is a poétikum forrásai.

Az elmondottak bizonyítására szolgáló példatár

igen gazdag, a legbeszédesebbeket itt is közöljük: „Sudár alak a felserdült beszéd. / Törzse a mondat, bokája a szó, / amely •—■ ha a mondandó félrelép — / minden nyelven kificamítható” (Horváth Imre: A beszéd).

„A mondat, mely szemünk előtt fakad, / de ki tudja, mily barlang-járatoknak / tudat-előtti földjéből sodorhat / elemezhetetlen igealak- / ásványokat kötőszó-savakat / jelző-sókat napoknak, századoknak / hordalékát hömpölyögtetve a mondat” (Somlyó György: Még egy talizmán). — „Minden mondatértókű körülöttem” (Sziveri János: Emberi hang). — ,,S ma visszajöttem újra, mint megtagadott mondat” (Tasnádi Varga Éva: Modern mitológia). — „így szólok, képes beszéddel, / hogy ne érezze egyedül magát a szó, a mondat” (Szilágyi Domokos: Táncszó). — „Telet lébíró türelemmel / egy mondatért szalad az ember” (Sólymos Ida: Ki párnán, ki parázson). — „Mondattá gyűlik a szívhang” (Apáti Miklós: Válasz). — „Két pont között / egy életet él le egy mondat... / Két pont között egy mondatot / él le egy ember” (Lászlóffy Aladár: Két pont között). „Ülök egy versvégi ponton / Lakott mondatokon távol... / Mögöttem mogorva szavak / figyelik a csendet. / Levelüket hullatják, / A felkiáltójelek / Élesednek” (Markó Béla: Tűnődés). — „A mondatokban mozgatom meg magam” (Csanády János: Egysoros). — „Mondatokba bújok, s ha kell, feszengve /préselem magam felkiáltójelbe” (Maj- tényi Erik: Játsszatok velem). — „Hiába írom le a pontot — elrepül, / a lezárt mondat mint kapu kipattan, / a szavak zárt rendjébe olyan szó vegyül, / mely ellentmond a többinek” (Vészi Endre: Minden más).

Hogy a mondat és a mondatbeli írásjelezés menynyi járulékos információt hordozhat és közvetíthet, a felsorakoztatott példák is tanúsítják. Most azokat a versrészletaket állítjuk előtérbe, amelyékben a mondat fogalmát, funkcióbeli lehetőségeit is érzékeltetve, költőink azt is bemutatják, hogyan válik a sűrített, s nagy érzelmi és gondolati mélységéket és távlatokat átívelő képekben költészetté, poétikummá egy nyelvtani fogalom és terminológia: „A Kékes kilátója fölött piros pont már a Nap, fordított / mennyei fölkiáltójel, mert gyönyörű arany mondat az ég” (Utassy József: Sereg liba). — „Hét esztendeig függtem, mint egy megbűvölt bogár / mondataid ökörnyálán” (Gergely Ágnes: Harmadszor). — „Világot emelve lépnek, / mondatok: száraz legények. / Szigorúan, merevenen / mennek szegényemberesen ... / De egy szótól mind tűzbe-lobban” (Szécsi Margit: A lázadó ember). — „Örököltem egy mondatot, hogy semmim sincs nem mondhatom / süket a szótő / vak a rag / kapaszkodik, hogy föntmaradjon / mint zöld gally végén madaraik” (Vári Attila: Örökségem). „Az éjszaka találta ki ezt a mondatot / s nem beszélt, csak a sötétség nyelvtana / néger jelzők az árnyak száján” (Márki Zoltán: Amerre a fény). „Mondatai Csontváry-felhő sziklaíveik, ! versei bazalt építmények” (Takács Imre: Berzsenyi bánatára). „Jó veled hallgatni a szótár / rendjénél sivárabb / mozgású mondatok közül ki53