Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Ebergényi Tibor: Hasonlat az időről és a hazatérő katonáról
ILLÉS ENDRE: A reformátor. Élet és Irodalom. 1975. március 15. * * * „Ahogy az írásra Mária tanított meg, úgy merném mondani, hogy a gondolkodásra Németh László. Ezt ismét nehéz felidézni, ezt a hatást, ennek elementáris erejét, most, amikor Németh László már nem él, és itt van előttünk lezártan a műve. De én őt is in statu nascendi éltem meg. Emlékszem még arra a napfényes délelőttre, amikor a Kossuth Lajos utcában sétálva megálltam az egyetemi könyvesboltnál, amely ma is ott van a régi helyén, és a kirakat üvegéhez egy gumidugóval „odaragasztva” egy folyóiratot láttam, amelynek szerkesztője és írója egy személyben Németh László volt. Az idő: 1932. Ez szemet szúrt nekem, mert hiszen mások szoktak szerkeszteni, mások szoktak beleírni; bementem, megvettem; így lettem a „Tanú”-nak első számától olvasója és hű előfizetője, és azóta is Németh Lászlónak tanítványa. Ö akkor nekünk, magyar fiataloknak egyetlen gesztussal nyitott aj- tót-ablakot a világ kultúrája felé. Olyan újdonságokat hozott számunkra filozófiában, tudományban, irodalomban, irodalomtörténetben, és egy olyan újraértelemezését adta a klasszikusoknak, ami nekünk oly mélyen az agyunkba vésődött, hogy azt szoktam néha mondani fiatal írótársaimnak: ha ők mitőlünk, tehát az idősebb nemzedéktől valamit tanulnak, akkor azt közvetve Németh Lászlótól tanulták, mert egész nemzedékünket Németh László gondolkodásmódja befolyásolta és irányította és tanította. De nemcsak a gondolkodó Németh László hatott rám, hanem a stiliszta is. Magyar nyelven esszét — őelőtte — ilyen vibráló, magas feszültségű, fel- felszikrázó prózában még nem írt senki... ÖRKÉNY ISTVÁN vallomása — idézi: Lázár István: Örkény István című kismonográfiájában. Bp. 1979. 63. és 66. oldal. H« * H« „Ülök és hallgatózom befelé magamban: tudom-e, s 'tudjuk-e egyáltalán, kit veszítettünk el Németh Lászlóban ? Adyt még elsirathatta a nemzet; elsiratta mint az élet és halál fejedelmét, esettségében, isten-árnyékot vető kalapjában, elsirathatta a mellére tűzött nagy, fehér őszirózsát, mert akkor még tudott siratni.. .. Vajon Németh Lászlónak merünk-e és tudunk-e végső szállást adni magunkban? Kiver a veríték, ha arra gondolok: mennyire nem tanultam meg életében Róla beszélni. Szót szó után fűzni, mondatot mondat után. Épp Róla, akit nemcsak az Ady utáni idők egy kézen megszámolható lángelméi közt láttam, de a gondolkodás, a tanulmányírás Adyjának tartottam, előrefutva az elképzelhető jövő időbe, és hátrálva vissza a múltba is, ahol a magyarság legnagyobb tűz- csiholóival vitázott, érvelt, szenvedett, méhészkedett, meghalt, föltámadott, Balassival, Zrínyivel, Bethlen Miklóssal, Apáczaival és a Bólyaiakkal, Csokonaival, Berzsenyivel, Széchenyivel, Kossuthtal, Kemény Zsigmonddal, másokkal, mindenkivel. Egyik tanulmányában ezt írta Adyról: „Ady nemcsak keseregte a magyarságot, hanem alkotta is.” Árnyalatnyi változtatás nélkül elmondhatjuk ezt Róla is! S ha a szegény, a gyötrődő istent is pótolni akaró Arany eposzokat írt, hogy a hiányzó alapkövet szellemiségünk, szívdobogásunk alá utólag odahelyezzük: Németh László a hiányzó magyar gondolkodás alapkövét faragta ki. Termékenyítő rögeszméje volt, hogy mi nem ismerjük, vagy nagyon is kiforgatva, átabotában ismerjük azt a múltat, azt a történelmet, amelyet meg akarunk változtatni. Első számú kötelességünk tehát, hogy megismerjük. S ne csak azt, ami véres ingként tapad ránk, hanem azt is, amihez az újat hozzászabjuk — Vesszőfutás és agonizálás kísérte Németh Lászlót évtizedeken át negyvenöt előtt, s még jó ideig utána is. Mindkét próbát hatalmas erejű metaforának érzem. A magyar történelemből az égett belé, az szívódott föl a sejtjeibe, ami leginkább meghatározta létünket, mozdulatainkat, idegrendszerünk balszerencsés működését. Ez volt az Ö test szerinti azonosulása és küzdelme népe szellemiségével. Ez volt a »kifelé reménytelenség, s a befelé magasra csigázott igény« állapota. Mert végül is e közben a haláltusa közben született meg a nemzetre hagyandó mű, a pusztulásnak templomépítő homlokkal szembeforduló Németh László-i magatartás: a szenvedély és a kínlódás szorongató költészete .... CSOÓRI SÁNDOR: TEMETEK AZ ÉN TEMETŐMBE. Nomád Napló, Bp. 1978. 343—346. (Összeállította és a jegyzeteket írta: Cs. V. I.) EBERGÉNYI TIBOR: Hasonlat az időről és a hazatérő katonáról MINT, amikor az első ^napsugár a Földre ért és megtalálta (a fehérlombú fát; amikor az első ember Holdra lépett és ;a homokra dobta a levegőt; amikor egy szeplőre két női mell között rátekint az első férfi szeme; amikor két ember egymásra talál és vállalja az örök magányt; amikor a repülőgép szárnyai platt feltűnnek a csipkézett európai partok; amikor az űrhajósnak a kéklő Föld még vigasz és reménység, úgy tekint szét háborúk után a nyári hajnalon a dombtetőre érkező katona, aki iszákjában egy fél kenyeret és a béke üzenetét hozza. 15
