Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 3. szám
W itázunk, vitatkozunk: vitázó ország lettünk. Az egykor hallgatásra ítélt és bénított magyar nép — ha nem is mindig a megfelelő formában, fórumon és eszközökkel — mind jobban nyilvánítja véleményét az ország, a társadalom kis és nagy dolgaiban egyaránt. Jó ez a vitaszellem, helyesek a vita módszerei, megfelelő témában vitázunk-e, vitáznak-e? — nos, ezek olyan kérdések, amelyekre aligha lehetne egyöntetű választ adni. Az alap azonban, az a tény, hogy a vita mindenkor álláspont-képviselést jelent, kiállást, gondolkodást és a társadalom kisebb vagy nagyobb rétegeinek közügyéit szolgálja, vagy legalábbis kívánja szolgálni — mindenképpen oly erős, hogy nyugton lehet, mint kősziklára, a szocialista demokráciát építeni. Felesleges lenne most e hasábon felsorolni, hogy min, miért és kik vitatkoznak, hogy milyen fórumok — sajtó, rádió, televízió, kis és nagygyűlés stb. — adnak keretet és lehetőséget a vitáknak és a vitázóknak. Való igaz, nem új fórumok és új keretek kelletnek a további fejlődéshez e téren is, hanem a meglévők „hatékonyabb” kihasználása. Vagy felhasználása, ha úgy tetszik. Éppen ezért teljesen jogosnak, okosnak és hatásosnak tűnt az az igény, amelyet egy közelmúlti művészetpolitikai aktíván fogalmaztak meg a Hevesi Szemlével kapcsolatban, hogy: legyen az a pezsgő, eleven viták színtere. Hogy adjon módot és lehetőséget korunk, társadalmunk legkülönbözőbb művészeti, politikai, társadalmi, vagy akár pedagógiai kérdéseinek megvitatásához. Hozzátehetnénk a bekezdés elején felsorolt jelzőkhöz, hogy nemcsak jogosnak, okosnak és hatásosnak tűnt az említett aktíván megfogalmazott igény, de ugyanakkor megtisztelő is volt. Megtisztelő, tetszetős zsákutca azonban ez az igény, már ami a Hevesi Szemlét illeti. Tetszetős, mert manapság, mint már fentebb írtuk, nemcsak társadalmi és belső kényszer, de divat is vitatkozni, — sokszor vitatkozni felesleges áltémáról is. Megtisztelő, mert olyan erőt és lehetőségeket tételez fel emez igény a folyóiratban, amelyeknek az sajnos és önhibáján kívül — híján van. És zsákutcába vivő igény, mert ha vállalkozna is teljesíteni ezt a Hevesi Szemle, nem a gondolatok, elképzelések, tanulmányok, recenziók, az élet egy-egy jelenségéről kifejtett álláspont — vitára is ösztönözhető akár — színpada lenne, hanem a vitázó gondolatok temetője. Akaratlanul is. Szándéka ellenére is. A jellege miatt! Mint köztudott, Heves megye közművelődési folyóirata negyedévenkint jelenik meg, évente tehát négy alkalommal. Egy vitacikk, pontosabban egy vitaindító téma, amelynek — ha valóban érdekes a téma — lezárásához jónéhány hozzászóló, vélemény és vitazáró szükségeltetik. A viták elemi szabályai szerint legalábbis. Mert, ha van vitára indító téma és cikk, de nincs érdemben és megfelelő számú hozzászólás, erősítő, vagy vitató álláspont, ha nincs lehetőség, hogy egy érdemi vita érdemi summázatát adjuk, — akkor egyáltalán minek egy cikk, tanulmány fölé odabiggyeszteni, hogy: Vitaindító. Ám, hogyan lehet vitatkozni hat-nyolc írásban, vagy még többen két éven keresztül?! Hiszen mire a vitát lezárná a szerkesztőség, az élet már megoldotta, vagy egyáltalán kérdésessé tette a vitatandó témát. Zsákutca lenne az effajta vita vállalása a vita rangjáért, önbecsapás és a szerző, az olvasó, a „mecénás” becsapása. Nemcsak a társadalom hierarchiáján, de a magyar sajtóstruktúrában is megvan többé kevésbé az újságoknak, folyóiratoknak, időszaki lapoknak a helyük — a szerkesztés elvei, kötelességei és az elvállalandó, az elvállalható és a nem elvállalandó feladatok tekintetében is. Méltatlan lenne olvasóhoz, cikkíróhoz, tanulmányszerzőhöz, méltatlan a szerkesztőséghez, ha olyasmire vállalkozna — nagyképűségből! —, amelyre sem jellege, sem lehetőségei nem predesztinálják. Tegye azt, s igyekszünk tenni is, amire lassan már egy évtizede vállalkozott: mind szélesebb, gazdagabb, sokoldalúbb szemlét tartani megyénk és a megye országos-környéki kincsei fölött, be- és felmutatni az országban ezeket a szellemi javakat, hozzájárulván ezek, ha szerény mértékkel és eszközökkel is az egész ország szellemi javainak gyarapításához. Mindez természetesen nem zárja ki, hogy Írásaink ne legyenek vitára ingerlők, hogy adandó alkalommal — mint tettük ezt már mindenféle divatozás nélkül —, lehetőségeink szerint disputáció helye is legyen a Szemle. 1
