Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 2. szám - KÖNYVESPOLC
ségét tükröző verseiben korjellemző ismérveket is felfedezhetünk. A nyelvi és stiláris megújulásért folytatott harcot. Tudatossága ma is példakép lehetne: a pálya kezdetén elhatározott szándékát, Horatius művének magyar tolmácsolását csak akkor kezdte meg, amikor a mesterségbeli tudás csúcsára ért, amikor a latin nyelv minden ízét, szépségét megtanulta. Feladatvállaló és feladatkiosztó szerepét aligha lehet túlértékelni. Sugallatai, inspirációi a kortársak és utód- költők műveiben lombosodtak tovább. Történetírói munkásságát is a nép- és nemzetnevelő szándéknak rendelte alá. Ebben egy másik latin példaképét, Taci- tust követte. Lőkös István alkatához, tehetségéhez közel álló kölHegedűs Géza: ARCKÉPVÁZLATOK (Száz magyar író) Az irodalomban jártas ember is úgy közlekedik az elfelejtett alkotók között, mint a panoptikumban; róluk nemigen fest hiteles képet egy-egy jól ismert életmű, rajongásig szeretett vers, regény. Reménytelenül lebegnek a halhatatlanság akváriumában, fölbukni nem képesek, de nem is értéktelenek: nem tűnnek el az iszapban. Hegedűs Géza most másodszor merítette meg hálóját ebben a szinte kimeríthetetlennek látszó tengerben, a magyar literatúrában. TJj kötetében olyan szerzőkről ad egy-egy villanásnyi portrét, akik valamilyen okból nem kerültek be a nemzeti pantheonba. Az irodalom kezdeteitől napjainkig mutatja be olvasóinak a „második vonulat” legjobbjait. A régiségből általában olyanok tűnnek nála elő itt, akik ugyan sokat tettek a magyar nyelvért és kultúráért, de sajnálatos módon kevéssé őrizte meg őket az emlékezet: Szenei Molnár Albert, Heltai Gáspár, vagy Bornemissza Péter kimagaslik a sorból, ahogy az előző — A magyar irodalom arcképcsarnoka című — kötetéből kimaradt felszabadulás utáni írók egy része is: így Németh László, Sarkadi Imre, vagy Dsida Jenő. A tudós szerző persze hangsúlyozza, hogy a néhány tucat vitathatatlan klasszikus mellé saját ízlése szerint válogatta az előző gyűjteményébe a mestereket, azóta meg az idő is kaszált a „megörökítendő” kortársak között, így végül is elegyes összeállítás rajzolódik ki az olvasó előtt. Az akotómódszere egyébként rendkívül szemléletes. A teljes irodalmi folyamat ábrázolása nem nélkülözhetné a száraz elméletieskedést: arcképek megrajzolásával sokkal emberibb, olvasmányosabb literatúra- történet vázolható, mint bármikor eleddig. Ami erény, az válhat hibává más oldalról: Hegedűst erős szépírói vénája igencsak a regényesen fölrajzolt életkép felé irányítja. Ez különösen közeli ismerősei, sőt barátai portréinál fenyegető; némileg pletykaízű, ahogy például Illés Béláról közli, hogyan ette végig az étlapot, vagy Sarkadi Imréről, hogy ivott meg reggelente fél liter rumot. A gargantue-i méretek evésben, ivás- ban, szerelemben lehet, hogy közel hozzák hozzánk, „nyájas” olvasókhoz ezeket a mestereket, de nem ártott volna ezzel együtt kissé tisztább, pontosabb képet adni róluk: talán hátrálni néhány lépést... A legsikerültebb, legegyenletesebb arcképsor a múlt századból származik. Valószínűleg éppen azért, mert szerencsés módon általában már elveszett a rossz ízű mendemondák és az esetlegességek többsége, de még mindig elég életanyag maradt ahhoz, hogy segítségével megmozduljanak a panoptikumi viaszfigurák. Ez látszik ilyenformán a könyv legértékesebb részének, itt megérthető, hogyan emelkedett föl az a csúcs, amelyen szinte szédítő magasságban,-hirtelen megjelent Vörösmarty, majd Petőfi és Arany. Az is világosabban látszik, hogyan robbant elő szinte a semmitőt választott, aki önmaga iránt szigorú, másokhoz megértő humánumot képviselt. (Méltán köszöni meg Iványi Sándor főkönyvtárosnak a latin idézetek értelmezéséhez nyújtott segítségét.) Olyan költő művét adja az olvasó kezébe, amely pap-költőként is példát adott a tehetséggel és lehetőségekkel való közhasznú sáfárkodásra. Nem véletlen, hogy a „magyar Horatius” temetésén 150 évvel ezelőtt felekezeti hovatartozás nélkül szóltak a harangok: „ a szegény munkás nép is seregestül tódult ravatalához”. Tudták, szívükkel érezték, hogy kit temetnek. (Szépirodalmi, 1980) Cs. Varga István ségből Ady Endre. így már árnyaltabbá válik a folyamat maga, s kevésbé kísért bennünket a sematikusnak tűnő megállapítások sora, például az, hogy „Vajda híd Petőfi és Ady között”. Fölsejlik már, mennyi emberi szenvedés, beteljesületlenség és kín feszül ennek az irodalomnak nevezett jéghegynek a láthatatlan alsó kilenctizedében. Világossá válik többek között, hogyan jött létre a Holnap nemzedékét kiröpítő nagyváradi légkör, Iványi Ödön, Dutka Ákos, vagy éppen Nagy Endre élettörténetén át. Változatos és sokszínű ez a világ. Ilyen-olyan okból félresiklott zsenik ugyanúgy megtalálhatók benne, mint a magukból a legtöbbet és a legszerencsésebb pillanatban kiadó középszerek. A „nagyok” hátterének, kiröpítő „fészkének” jobb megismerésén túl az ő elhanyagolt, eltékozolt, elfelejtett kincseikre is figyelmeztet a kötet. A fősodorból hiányzó és sokszor hiányolt ízek, ritmusok találhatók műveikben: például Csáth Géza, Török Gyula, vagy Keleti Artúr ma is tudna meglepetést szerezni olvasóinak. Ezek után megfontolandó, hogy nem kellene-e kiadni valamilyen olcsó sorozatot legjobban sikerült munkáikból, nem szolgálná-e ez jobban a könyvbarátok érdekeit, mint a gyakorta alacsony szinten megszólaló kezdők túlságos pártfogolása. A Magyar tallózó nagy lendülettel indult vállalkozása hasonló célt tűzött maga elé, de sajnos különböző okok következtében a vállalkozás lehanyatlott. Érdemes lenne gondolkozni azon, hogy talán ilyen irányban kellene továbbfejleszteni. Hegedűs könyve nem száraz: valóságos olvasmány- élményt kínál. Rendkívül figyelemkeltő és élvezetes ezeknek a „miniatűráknak” a felépítése. Nem az életrajzok megszokott és feneketlenül unalmas módján, hanem újfajta módon szerkeszt. Egy mondattal fölhívja a figyelmet a tárgyalt íróra, általában valamilyen rendkívüli eseményt, vagy érdekes paradoxont leírva. Ezután egy bekezdésben helyet szab műveinek, majd következik az életrajz — érzékletes, ízes formában —, végül rövid összefoglalást, csattanós befejezést ad. Szinte az irodalomtörténet-írás „epigrammáinak” lehetne tekinteni ezeket a két-három oldalas „arcképvázlatokat”. Sommás megfogalmazásaival ha olykor vitába is szállna az ember, végül rövid gondolkodás után úgy találja: rendkívül jellemzőek és legtöbbször találóak is. A legjobb hagyományok folytatója ezzel a kötettel Hegedűs Géza. Olyan megbízható, precíz, mégis olvasmányos kézikönyvet tárt a nyilvánosság elé, amely jól szolgálja az irodalom népszerűsítését. Hatalmas műveltsége következtében nem szétszórt, független képek sorát, lomtárat, hanem összességében átgondolt, nyelvileg szépen megfogalmazott művet hozott létre. Ha némely szempontból kétségbe vonhatóak is megállapításai, vagy kifogásolható módszere, azt el kell ismernünk, hogy maradandót alkotott. Most már csak a folytatást várjuk, a „háló” előszóban megígért harmadszori lebocsátását. Gazdag kincsestár kultúránk, bizonyára sok érdekeset és szépet talál még benne. Gábor László 62
