Hevesi Szemle 9. (1981)
1981 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Tasnádi Attila: A kisplasztikus Kiss István
mindamellett a bizakodásé, a megfontolt humánumé, az ellentmondásokban is az előrehaladást észlelő derűs életfilozófiáé, a természetes aktivitásé. Ebből a körből sok kitűnő mű érdemes a kiemelésre és a tüzetes elemzésre, hely hiányában azonban csak öt alkotás rövid méltatására vállalkozhatunk. Sejt (részlet — bronz, 1968.) A Nővérek című csoportkompozíciót 1967-ben fogalmazta meg Kiss István, azzal a bevallott céllal, hogy négy különálló egyéniség összetartozását, testvéri közösségét plasztikailag megéreztesse. A négy aktot térbeállításuk hasonlósága, testformáiknak vízszintes irányban azonosan megoldott ritmusa foglalja egységbe; ez a ritmus a fejeknél és a karoknál kibomlik: az áttörések és a formák váltakozásával az egyes alakok oldottabb, önállóbb karaktert öltenek. — Az 1968-as datálású Sejt ismét ritmuskompozíció: egy társadalmi jelenségcsoport, a család egymást feltételező oldalait kapcsolja össze benne a művész olyképpen, hogy az apa, anya és a gyermek hármasa egyben a szűkebb témán túlmutató, általánosabb érvényű jelképpé válik. A kompozíció középpontjában a gyermek áll, akit a két térdelő szülő úgy fog körül, mint a sejt teste a sejtmagot. A különleges, elválasztó-összesimuló plasztikai kapcsolat a gyermek fölé hajló szülők válltengelyének kicsinyke elmozdítása, illetve a karok ritmusa révén kap bensőséges érzelmi töltést; a negatív terek és a pozitív formák eme dallamos vonzása egyértelműen utal a kompozíció mélyebb tartalmára: a család sejt, s mint ilyen, a társadalomnak is alapegysége. (1970-ben, valamelyest függőlegesebb alakításban ismét elkészítette Kiss István a szobrot, ezt a változatot a szakirodalom Család néven emlegeti. Ennek monumentális variánsa 1973-ban a Borsod megyei Encs községben került felállításra, míg a Sejtből a zuglói házasságkötő terem részére készült 1972-ben egy dekoratív szépségű középplasztika.) A Népmese című, három bikából szerkesztett kompozíció 1969 óta foglalkoztatja a művészt; a szimbolikus értelmű hármas alakzat az égi és a földi valóság képzeletbeli összekapcsolásának azokra az alapélményeire utal, melyekből a népmesék keletkeztek. A nagy közönségsikert aratott szobrot később több ízben is megmintázta Kiss István, többek között ismerjük a mű középplasztikai (1978), sőt monumentálisra növelt (1980) változatát is. — A Szaikócák című, 1975-ben született alkotás a kisplasztikái oeuvre egyik legkiemelkedőbb teljesítménye, amelyben — mint Aradi Nóra találóan megjegyzi, — „a jelképek iránti érzék nagyvonalúsága szinte intim közelségbe hozza az egész történelmet”. A monumentális hatású kompozícióban az ember legősibb szerszáma hatalmas sziklaként magasodik a rézből formált aprócska fa köré, amely a munkát szimbolizáló marokkövek gyűrűjében magát az emberi nem fejlődését testesíti meg. Az eredetileg 1965-ben alkotott, majd tíz évre rá újrafogalmazott Kiáltás Kiss István kollektív szándékú művészi felelősségérzetének talán a legnagyszerűbb kifejeződése. A mű témája: az emberiség jövője. A kozmikus testre emlékeztető, félrebillent talapzaton riasztó magányban kiált az életért egy térdrerogyott, időtlen öltözetű figura, mintegy az utolsó szó jogán figyelmeztetve az emberiséget: nézzen szembe a létét fenyegető veszélyekkel! Hogy Kiss István az elidegenedés ellen emeli fel a szavát ilyetén, vagy az atomháború ellen protestál, az konkrétan nem derül ki: — a szobor tragikus atmoszférája mindkét értelmezést lehetővé teszi. Magát a motívumot bizonnyal még szűkebb pátriájából, Erdélyből hozta magával a művész, az ottani hegyvidékeken szokás ugyanis, hogy az egymástól távoleső hegyoldalakon dolgozó parasztok és pásztorok időnként „megkiáltják” egymást. A konkrét kommunikációnál ilyenkor fontosabb magának a kommunikációteremtésnek a puszta ténye, hisz a hangok a nagy távolság miatt valójában nem jutnak el a címzetthez. Kiss István is voltaképpen ilyen kommunikációteremtésre vállakozik szobrával, amikor közösségi voltunkra apellálva „megkiáltja” azt, amelyen végül is a világ jövője eldől: az emberségünket. A kevésszámú érem fele még fiatalkori munka, hiszen a hét darabból álló VIT-sorozatot az 1953-as bukaresti világifjúsági találkozó élményei ihlették. A nagyméretű, csaknem 12 centiméter átmérőjű érmeken művészi tömörséggel fogja össze Kiss István az ábrázolt eseményeket; kompozícióinak nagyvonalúságát és erejét már a korabeli kritika is nagyra értékelte. Az újabb érempróbálkozások legérdekesebbjei (25 éves a Pártfőiskola, Szocialista Üjpestért, 1976) inkább miniatűr kisplasztikák, mint érmek, s ha formátumukban a plaketthez közelítenek, akkor is a plasztikai elemek relief szerű kiképzésével hatnak, semmint a 8
