Hevesi Szemle 8. (1980)

1980 / 2. szám

Iniciálé

A költő élete az utókoré. Igazság az, hogy minden alkotó ember élete az utókoré i s. Amelyet saját megélt jelenével, mint magvető keze a búzát veti, úgy teremti meg. A költő élete az utókoré. József Attiláé különösen. Az ő jelenvolt kora, pontosabban egykori társadalma, még közelebbről társadalmi berendezkedése nem fogadta el, nem fogadta be és nem tartotta költőnek sem. Akik annak tartották, azok is az utókoréi voltak, az utókor számára alkottak és az utókort formálták verseikben, írásaikban, politikai magatartásukban, társadalmi, sőt „társadalomellenes” tetteikben.

A költő vátész is. Akkor is az, ha leírt soraiban, megélt és megérzett gondolataiban nem akar jós lenni, nem akar az utókorra hagyatkozni, hanem csak a jelenkorral perlekedik. József Attila is vátesz volt, de tudatos. József Attila élete a tragikus befejezéssel együtt, vagy ennek ellenére a vátesz-költő élete volt, akinek nem adatott meg ugyan életében a beteljesülés, de tudta, hitte és vallotta, hogy számára, a proletár utókorban megadatik a kiteljesedés.

„Én egész népemet fogom nem középiskolás fokon tanítani!”

E kávéházi szegleten született versben, amellyel a költő önmagát lepte meg, drámai ellenpontozással fogalmazta meg személyes életének tragikus befejezésétől függetlenül költői létének örökkévalóságát. Ä 75 éves költő — mindössze ennyi lenne még, s ez a mindössze a gerontológia szerint ma már valóban nem sok —, bár mindennapi emberi létének végét csikorogták Szárszón a vonatkerekek, ma is, holnap is itt él közöttünk és tanítja népünket „nem közép- iskolás fokon”.

Az idei esztendő József Attila esztendeje. A háromnegyed évszázada született költőre való emlékezés

észiendeje. Egyben a költő szellemi kincseivel való sáfárkodás elszámolásának esztendeje is. Ha dicsekedni nincs is okunk, szégyenkezni sem kelletik nekünk: József Attila költészete lassan-lassan már folklórrá válik, versei nemegyszer mint a proletariátus „népdalai” zsonganak közöttünk. József Attila élőbb közöttünk, mint valaha is volt, költészete mindennapibb lett, mint korának sok más és neves költőjének életműve: élete valóban a proletár utókoré, a miénk lett.

A Hevesi Szemle ezzel az Iniciáléval és életéről, életéből szóló fotókkal adózik a költő emlékének. Teszi ezt „csak” ennyivel, mert folyóiratunk nem irodalmi folyóirat, hanem az is. Teszi ezt azért, mert mire az olvasó kezébe kerül, József Attiláról és József Attila kapcsán mindent vagy majdnem mindent elmondtak azok, akiknek illett, kellett szólni József Attila okán és ürügyén, illetőleg akiknek bőven is volt mondanivalójuk a nagy költőről. Ha egy folyóirat újat és főleg mást nem tud mondani, mint amit már elmondtak előtte, akkor legyen szerény és tisztességtudó, tegye a dolgát és emlékezzék.

Ez az emlékezés szülte e sorokat, s adta a nyomdába a fotókat.

De ez az emlékezés az, amely erőt és ösztönzést is ad a szerkesztői munkához. A politika, az irodalom, a tudomány nagyjaira szívesen, lelkesen és néha köny- nyeden emlékezik az utókor. Nincs hálásabb és fele- lősségmentesebb feladat, mint a már jelesnek, nagynak tudott egyéniségről jelesen, a nagyhoz méltóan megemlékezni. És nincs nehezebb, csak hosszú távon gyümölcsöt és hálát jelentő feladat, mint a társadalom egy-egy kiemelkedő egyéniségének szellemében dolgozni és alkotni. Oktondi dolog lenne József Attila költészetét bibliaként, vagy pláne katekizmusként forgatni, kikeresni belőle a megfelelő idézeteket egy elképzelt és az idézetekhez megfelelő tennivalókhoz.

A lényeg abban rejtedzik, hogy az utókor, s annak felelős képviselői a „vátesz” szellemét ápolván, annak értelmében cselekedjék. Nem azzal vagyunk kegyeletteljesek József Attila emlékéhez ma, hogy csak emlékezünk. Nem azzal vagyunk tiszteletteljesek csak, hogy tiszteletet adunk. Nem azzal őrizzük József Attila emlékét csak, hogy műveiről, politikai magatartásáról, kora társadalmával való konfliktusáról, tel- jesületlen és beteljesült vágyairól tanulmányokat írunk. Hanem azzal és talán legelsősorban azzal, ha az emlékezésen, a tiszteletadáson, a tanulmányok megírásán túl, vagy éppen azokkal együtt azt a szellemiséget, emberi, társadalmi elkötelezettséget ápoljuk és fejlesszük tovább, amely József Attila sajátja volt. S amely nélkül elképzelhetetlen a ma életének, a holnap társadalmának szocialista emberhez méltó megformálása.

„Én mondom: Még nem nagy az ember.

De képzeli, hát szertelen.

Kísérje két szülője szemmel:

a szellem és a szerelem!”...

fogalmaz így Ars poetica-jában a költő. Való igaz. Még ma sem nagy az ember, csak halad, törtet, dolgozik, hogy azzá váljon. S ha képzeli, hogy az, hát szertelen. De a szellem — és a szerelem is, miért is ne? — vezérli és vezényli a társadalom felépítése útján.

S ezen az úton József Attila mindig előttünk jár.

1