Hevesi Szemle 8. (1980)
1980 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Denke Gergely: "Spoved' Dunaja"
meine a szalmakoszorút, amolyan szalmakoszorús nőszemély. A kikapós, feslett, léha, buja, erkölcstelen életet élő nőket minősítik e szólásformákkal. Hogy mi adott a szólás nyelvi formájának és használati értékének alapot, arról pontos tájékoztatást kapunk ezekből a régi egri jegyzőkönyvi részletekből: „ ... leány fővel... meg- terhesedett, ezért a deresnél szalma koszorú alatt egy óráig fog állani..(1747). — „ ... fattyat vetett... szalma koszorú alatt piacra ki állíttatván..(1756). 12. Az egri nép ajkán is keletkeztek olyan szólások, közmondások, amelyek egyszeri és egészen helyhez kötött esetekből, humoros, derűs viselkedésformákból nyerték általánosabb értékű nyelvi szerepüket. Az egri nép szójárását is nagyon jellemző mondások példálóznak az egriek tréfálkozásáról, humoráról is. Az idézett nyelvi formák jó része ma is eleven, s a megfelelő beszédhelyzetekben élnek is vele. A nagyszámú példatárból csak a legjellemzőbbeket idézzük: Már nemcsak a barátoknál van szentségkitétel, hanem a szomszédoknál is (veszekednek, káromkodnak, nagy a perpatvar stb.). — Le tudok róla, mint Juda Bora a tyúkvágásról (megcsinálom, elvégzem idejében a munkát). — Szétnézett, mint Csima Pesten: arra mondják, aki idegen helyen, vagy a szomszédolás alkalmával alaposan körülnéz, mindent szemügyre vesz. — Olyan, mint Ruha Gyuri; Tiszta Ruha Gyuri (lusta, hanyag, rendetlen, nem törődik semmivel). A rosszul szabott, nem reá való ruhát, öltözetet viselő emberre is mondják. Olyan, mint a Dádó Borosa (lusta, se nem főz, se nem takarít, egész nap henyélke- dik stb.). Olyan mint Pacal Imre (bolondozó, szélhámos- kodó). A mai egriek emlékezetében úgy él a szóláshoz alapul szolgáló személy emléke, hogy magas, vékony ember volt, mindig vőlegénykedett, mindig nősülni akart, és sok jegygyűrűt húzott az ujjára. Neki szalad, mint Totyó a ködnek (hirtelen emberre mondják). „Hízik, (mint Pöszi malaca. Cifra, mint az egri jányok vállken- dője (6. kép). 13. S végül azokból az egri szólásokból mutatunk be néhányat, amelyek szemléletességükkel, mondanivalójukkal arról is tanúskodnak, hogy mennyi nyelvi érték és népi bölcsesség hagyományozódott át nemzedékről nemzedékre: Rossz szelek fújnak felőle. Zabolán hordja a nyelvét. Elfőzi magában. Rólam ver a szó. Csínnyán borotválkozz (jól viseld magad). Nincs ott ki négyszögre. A disznó is szájáról szép (a kövér emberre mondják). Lúdra szénát veszteget (hiábavalót cselekszik). Eret vág a lelkén. Neki megyen, mint tubi a tajcsnak (vakon neki megy). Elokik rajta (megtalálja a megoldást). Ügy szedegeti a lábát, mint a pipiske. Magas, mint az egri menyasszony tornyos koszorúja. Leánynézősen ég a lámpa (rossz a világítás). Menjünk haza, mert már Abonyban virrad (későre jár). Fésű (füsü) van a vederben (nincs benne víz). Az ördög is unja mindig a tőciken ülni. Ugarban vagyok (nincs munkám). Tartja, mint Boris a begrét (ügyetlen). Olyan, mint a tálba öntött meleg víz (csendes ember). A divatnak hódolni kell, a hasnak meg korogni. A papucs szakadjon, gazdaasszony maradjon. Kacsalábon van (alig él). Kutyaing van rajta (rosszalkodik). Szorít a lelke csizmája (bántja a lelkiismeret). Minden koszos malac megtalálja a maga dörgölődzőfáját (a vén lányok vigasztalására mondják). Ügy nő, mint az öcsét (sűrű). Visszaadta hét tetejivel (nagyon megtorolta). 14. Közleményünk nem a teljesség igényével mutatta be az egri nép szóláskincsét. Csak a legsajátosabb típuspéldákat értelmeztük. A gyűjtőmunka tovább folyik, s reméljük még teljesebbé tehetjük anyagunkat. Ehhez kérjük olvasóink támogatását is. Bakos József „SpovecT Dunaja” „Félszázados hang vagyok: a Duna-medencei népek sorsközösségének és baráti megegyezésének hangja.” Emil Boleslav Lukác (1901—1979) A szokott játékos mosoly ülhetett az arcán, valahányszor felmutatta útlevelét a határon; csillogó fekete szemével úgy nézte a határőr katonát, mint egy sikerült tréfa áldozatát — szegény, ez azt hiszi, hogy ő külföldi, idegen ... Se nem „külföldi”, se nem „idegen”. Emil Boleslav Lukác hazájának vallotta egész Európát, különösen a Kárpátok ölelte Duna-tájat. Örömeivel, gondjaival. S az idegen-séget végképp nem vállalta. Fennen hirdette, lobogtatta örökké a népek testvériségének gondolatát. Élete volt az a lobogás. Fáklyalobogás. Sokszor és szívesen lépte át a magyar határt. Nemzetközi irodalmi találkozók, előadói estek állandó résztvevője hazánkban, a rádió, a televízió gyakori vendége. Megyénket, városunkat kiváltképpen kedvelte. Talán, mert a Bükk és a Mátra kéklő hegyei a szeretett szülővárosát, Hodrusbányát ölükben tartó Kárpátokra emlékeztették. Az viszont bizonyos, hogy tudta: a szlovák és a magyar nép barátság-hídjának egy pillére itt is épült, a hevesi tájon, immár egy évszázada. A nemzetiségek 57
