Hevesi Szemle 8. (1980)
1980 / 1. szám - MÚLTUNK JELENE - Szecskó Károly: Kolacskovszky Lajos írásaiból
Csalóközben német halott fekszik a járdán; a láncos tábori csendőrök most házról házra járnak, mert azt gyanítják, hogy ezek valamelyikéből adták le a halálos lövést. — Hol van a Csalóköz? — tudakolja valaki. A péksegéd mosolyogva közli, hogy Csalóköz az Érsek utca beceneve. — De miért? — Miért? Miért? Mert tele van fiskálissal! Az óvóhelyparancsnok, ahogy bealkonyodik, ki-kikém- lel az utcára, a pincetető feletti dombra is felkapaszkodik, s fontoskodva adja be észleleteit. íme, a németek megkezdték tépni, szaggatni a villanyvezetékeket, a sürgönydrótokat. Ezek nyilván hurcolkodnak! Más: „Az Eged-hátnál nagyon világít valami. Lehet, hogy Sztálin-gyertya!” Más: „A fényszórók is működésbe léptek már!” Más: „A színház felől egyre élénkebb a fegyverropogás.” Huh, már robban is valami az udvaron! Immár legfőbb ideje lánccal bekötni a pince rácskapuját ! Az emberek izgatottak. A pince legmélyén ugyanekkor tompán, kísértetiesen megzendül az apácák kórusa. A kórus órákon át ostromolja az eget, tegyen csodát, „nagy ínségben lévén”. Jómagam szótlanul, félig lezárt szemekkel bámulok belé a pince félhomályába. Meddig? Nem tudom. Lassacskán furcsa zsibbadás vesz erőt rajtam: a szem, a fül felmondja a szolgálatot. A tompa, mély robbanások egymásutánját már félálomban hallom csupán. (A németek akkor robbantják a hidakat.) Cilinderes, zsakettes urakat látok hajbókolni, ugrabugrálni egy lovastiszt körül. Az arcok is ismerősök, csupa országrontó, magyarba ojtott sváb: Friedrich, Tassler, Fangier, Lingauer, Wolf von Volfenay, Klebersberg, Hóman, Rajniss, Mayer, Plósz. A lovas is furcsa szerzet: nem gyalogos, de nem is huszár. Lovas tengerész. A ló mellett kétoldalt Bethlen, a konszolidáció hőse, meg Gyula „vezér”, a 95. ponttal. A lovas hátánál csodaszarvas, azon ül Imrédi. Imrédi szól valamit, mire az ugrabugráló alakok feszes vigyázzállásba merülnek, s a karok a levegőbe lendülnek. Megint tánc, megint karemelés. Ezt a bolondériát bajos meg nem mosolyogni. De íme, alacsony, köpcös alak tart felém, kezében gumibot. Megismerem: Hírig Simon. Elrémülök, mit akar velem? Valaki elkiáltja magát mellettem: — Megjöttek! Riadtan emelkedem fel a fekhelyemről. A rácsajtónál ember ember hátán tolong. A kapurács láncait tépik kintről is, bentről is. Hajnal van. Halvány, szomorú világosság óvakodik be a pincébe a rácsajtón keresztül. Katonai őrjárat a hajnali vendégcsapat. A katonák kucsmát viselnek. A kucsmán csillag. A csillag vörös. Fiatal hadnagy vezeti az őrjáratot, a kezében pisztoly. Figyelmesen vizsgálja a folyosólabirintust, nincs-e valahol német katona megbújva. Közben mosolyog és előzékenyen szalutál arrafelé, ahonnan orosz üdvözletét hall: Zdrasztvuj tavaris! Az apácáknál csodálkozva áll meg egy pillanatra. A tót ember (a tolmács) megmagyarázza, kifélék. A hadnagy bókol, szalutál, odébbmegy. A pince fellélegzik. Hát ezeket az embereket mondták a nyilasok barbároknak? Akik kegyetlenül rakásra ölik a papokat, apácákat? Nem igaz, egy szó sem igaz. Az ámításnak, a lidércnyomásnak egyszerre vége. A nép vénei kiállnak a kapualjba levegőzni, s az utca életét figyelni. Érdemes. Rengeteg katona vonul észak felé, gyalogosok, géppuskások, lovasok, hidászok, tüzérek, vegyest. Azt beszélik, Bakta felé is így vonul előre a fegyveres nép. Az erő tengere. Hanem a házak elszomorító látványt nyújtanak. Megnyúzva mind, a falak golyóval telespriccelve, drótok csüngenek alá a magasból kuszán, az úttesten a sár bokán felül ér. Uvegcseréphalmazok, lódögök itt is, amott is. Nem mondta a kupaktanács, de lerí a gyűrött, szakállas arcokról az egyöntetű megállapítás: — A városnak vége! Ámbár az országnak is! Szegény magyar nép! — Közben trénkocsik fordulnak be hozzánk az udvarra. Borostás arcú, nagy sipkás kocsisok berregve biztatják az apró, bozontos ukrán lovakat. Egyik kocsiról tüzérkatona ugrik le, egyenesen a kupaktanács felé tart. Már messziről nevet, magyaráz: jár a szája, akár a kupi malom. De hát nem érti senki a beszédjét. A mieink a vállukat vonogatják, s a kezeiket terjesztgetik sután. A városi kézbesítő, az öreg Pe- thő végre összeszedi, ami kevés orosz szó ráragadt Galíciában, még az első világháború idején, s azt kérdi a katonától, a romokra mutatva: — Sto bugyet? Kak bugyet, moi drug? Hej, megörül a tüzér, nekifog újra szónokolni: ömlik belőle a szó, akár a víz a csapból. Hiába, nem boldogul, nem értik! Akkor a tüzér a kupaktanács öt tagját félkörben egymás mellé állította, a kezeket összekulcsolta. Rámutatott Elek Gyulára, a kovácsra: — Polsa (azaz Lengyelország). Aztán a pincegondnokra mutatott: — Csekoszlovakija. Pethő Ferenc a Ruminja, a negyedik ember Balgarija, az ötödik Vengrija. Most a katona izmos két karjával körülölelte Lengyelországot is, Csehszlovákiát is, Pethő bácsit is, Bulgáriát is, Magyarországot is. Az élőkép érthetően beszél. A népek, kéz a kézben, íme baráti viszonyba lépnek egymással, s megkezdik az új világ felépítését. A hatalmas Szovjetunió szeretettel öleli keblére a felszabadultakat. Nincs ok a jövőtől félni. András napja egy pillanatra kivillant a lomha, komor felhők mögül, rámosolygott az élőképre, a ráncos, megviselt arcokra. Lesz még szőlő, lágy kenyér! Szecskó Károly 51
