Hevesi Szemle 8. (1980)

1980 / 1. szám - JELENÜNK - Zám Éva: Gondolatok a legfontosabb termlőerőről

nika vívmányait, ... az irányítás korszerű módszereit.

... Ugyanakkor az ilyen ember nem dilettáns, aki megmarad a tudás felszínén .. . Az ilyen ember mesterien ért alapfoglalkozásához, ugyanakkor fel tudja váltani ezt egy másik, ehhez közel álló munkakörre, át tud lépni egy másik ismeretkörbe.”

Ha ehhez még figyelembe vesszük a világgazdaságból reánk is háruló hatásokat, amelyeket éppen a gyors minőségi változás miatt „korszakváltásnak” neveznek, akkor könnyen belátható, hogy a fejlődés intenzív szakaszában „nem az erőforrások mennyiségi növekedésén, hanem azok felhasználásának a hatékonyságán, tehát a legáltalánosabban vett minőségi tényezőn fordul meg népgazdaságunk jövője”. Tudjuk, hogy a termelőerők elsőrangú elemének — az emberi oldalt tekintjük, látható tehát, hogy milyen lényeges szerepe van a munkaerő minőségi oldalának. Hiszen végső soron az emberi kvalitások teszik lehetővé a gyorsan fejlődő technikában rejlő lehetőségek kiaknázását, ill. a munkaerő nem megfelelő termelési potenciálja (a technikai színvonalhoz viszonyítva) gátolja a további fejlődést. A gazdasági növekedés szűk keresztmetszete tehát emberi termelőerőink struktúrájában találhatók. Ezeknek a szűk keresztmetszeteknek a kitágítása teheti lehetővé, hogy még a változatlan, sőt esetleg csökkenő munkaerőforrás se váljon a fejlődés korlátjává. Az észlelt munkaerőhiány ugyanis „csak annyiban valóságos, amennyiben elfogadjuk, hogy a működő munkaerő kihasználása az adott lehetőségek optimumán van, és hogy a termelés bővítése minden esetben csak a munkahelyek számának növelése útján érhető el”. Tudjuk azonban, hogy ez nem így van. Az a viharos átalakulás, ami Magyarországon 1949—1970 között végbement, a foglalkoztatottság területén is éreztette, sőt még ma is érezteti hatását. Olyan nagy horderejű társadalmi-gazdasági változásokról volt szó, mint az államosítás, szocialista iparosítás, mezőgazdaság átszervezése, amelyek nagyon pozitív hatásuk ellenére, egy sor problémát is hoztak. Az extenzív irányú fejlődés felszívta a mobilizálható munkaerő egy jelentős részét, ugyanakkor nem volt lehetőség hatékony foglalkoztatásukra. Az iparnak a foglalkoztatott létszámban kifejezett súlya nálunk nagyobb, mint jó néhány, gazdaságilag fejlett nyugati országban, pl.: Franciaországban, Hollandiában vagy Olaszországban. Ugyanakkor a magyar ipar termelékenységi színvonala mind a Közös Piac országaihoz, mind a KGST-országokhoz viszonyítva alacsony. Ez a gazdasági fejlettségünkhöz mérten túl gyors ágazati munkaerőstruktúra-változás természetesen más nép- gazdasági ágakban is éreztette hatását. Az ipar által a mezőgazdaságból túl gyors ütemben „átszivattyúzott” munkaerőt igen költséges, modern technikával kellett pótolni.

Az intenzív gazdasági fejlődésből fakadó követelmények és a fent említett problémák, valamint az, hogy a szocialista országok egy jelentős részében a munkaerő létszámának növekedésére sem lehet hosszú időn át számítani, megnöveli a munkaerő minőségi oldalának szerepét.

Milyen minőségi sajátosságokról van itt szó? Mindenekelőtt nagyfokú mozgékonyságról, a változásokhoz való alkalmazkodás képességéről, kezdeményezéssel és szervezéssel együtt járó kockázatok vállalásáról, az új iránti hajlamról, az összefüggések reális átlátásának készségéről, arról a képességről, hogy dönteni tudjon és merjen a dolgozó az őt és kollektíváját érintő kérdésekben stb. Ez a dolgozók túlnyomó részétől az általános és szakmai műveltség növelését igényli, a népgazdaságtól,

benne a vállalatoktól és minden vállalati vezetőtől pedig azt várja, hogy igyekezzen megteremteni a munkaerő képességei és készségei és a munkakör összhangját, hiszen „a munkaerő termelési potenciálját nemcsak a képzés, a tapasztalat stb. minőségi tényezői határozzák meg, hanem a felhasználás helye is”. Ezt azért is szükséges hangsúlyoznunk, mert gyakran hallhatjuk, hogy a képzés nem felel meg a mai kor követelményeinek, hogy az oktatásnak tartalmában és struktúrájában meg kell újulnia stb. Nem vitatom ennek helyességét, hiszen az iskola csak akkor töltheti be feladatát, ha a „legkorszerűbb ismereteket közvetíti, a legkorszerűbb módszerekkel, a legkiválóbb pedagógusok segítségével”. De ne csak az oktatástól várjuk a „jobbítást”. Ez csak akkor válik mindannyiunk számára jobbá, többé, ha ezt hasznosítjuk is. És a hasznosításnak a népgazdaság konkrét munkaterületein kell történnie. Tudjuk, hogy ez nem mindig történik meg. Az iskolának a szakma tényleges elsajátításához szükséges alapot kell adnia és ismerjük a kezdő szakemberek sokszor jogos panaszát (különösen felsőfokú végzettségűek esetén, hiszen minél „feljebb” haladunk, képzésünk annál specializáltabb), hogy ezt az alapot sem hasznosítják mindenütt, nem is beszélve a munkahelyen megszerzett termelési tapasztalatokról. Igaz, hogy a szakma tényleges elsajátítása a konkrét munkahelyen, munkavégzés közben történik és ennyiben lehetetlen, hogy az így szerzett ismeretek ne hasznosuljanak. De az ember abban is különbözik a géptől. hogy nem csupán az előírt műszaki paraméterek által meghatározott teljesítményre képes, hanem képes a megszerzett ismeretek alapján újat alkotni, újabb és újabb összefüggéseket felfedezni, alakítani saját maga és a kollektíva környezetét és közérzetét.

„Maga az ember — írja Marx — bázisa az ember anyagi termelésének, mint minden másnak, amit végez. Minden körülmény tehát, amely érinti az embert, a termelés szubjektumát, többé-kevésbé módosítja összes funkcióit és tevékenységeit . .. Ebben a tekintetben valójában ki lehet mutatni, hogy az összes emberi viszonyok és funkciók .. . befolyásolják az anyagi termelést és többé-kevésbé meghatározó módon visszahatnak rá.”

A szakmának az a része, amely a munkahely „hozzájárulása”, nem egy adott nagyság. Nem is csupán attól függ, milyen a technikai színvonal (milyen képességek, készségek kialakítását sürgeti az adott munkakör), hanem nagymértékben függ attól is, hogy milyen maga az ember összes minőségi jellemzőivel. „Ha üzemeinkben oly keveset tudnának a gépek energiaszükségletéről, termelési potenciáljáról, olajozásáról és legmegfelelőbb környezetéről, mint üzemeltetőik szükségleteiről, igen hamar általános és súlyos üzemzavarokra kerülne sor...” — írja Mason „Pszichológia — vezetőknek” c. könyvében és ez nálunk is figyelemre méltó. Az embert tehát nem tekinthetjük „függő változónak”. Szükséges az emberről szerzett ismereteink kiszélesítése, hogy jobban megértsük a termelés tényezői között levő bonyolult viszonyokat, kölcsönhatásokat. Csak így válhat lehetővé az emberi tényezők tudatos felhasználása az ember érdekében és az emberért. „Az ember tehát nem eszköz, hanem erő, mégpedig alkotó, teremtő erő; eszközöket, tudományos, anyagi és technikai tényezőket teremtő, saját szolgálatába állító erő.”

Ezen tényezők figyelmen kívül hagyása, vagy jelentőségük nem megfelelő kezelése olyan problémákat okozhat, amelyek lassíthatják társadalmi-gazdasági fejlődésünket, amelyek gátolhatják az intenzív fejlődési periódus teljes kibontakozását.

26