Hevesi Szemle 8. (1980)

1980 / 1. szám - JELENÜNK - Zám Éva: Gondolatok a legfontosabb termlőerőről

és folyamatos karbantartó, felújító tevékenységeket végző apparátusokat találunk, addig vállalatainknál az emberre — használati utasítások — nincsenek, s olyan apparátus sem létezik, mely őt, az EMBERT, teljes személyiségében venné számításba.”.

Nemcsak az ember teljes személyiségére, de az emberre minit munkaerőre sem gondolunk megfelelően. Nap mint nap olvashatunk arról, hogy a hatékonyság növelése megköveteli a munkaerő racionálisabb hasznosítását. Csak ezen — még mindig nagyon sokan — mennyiségi vonatkozásokat értenek. Jobb munkaidő-kihasználás, munkafegyelem-megszilárdítás, munkaműveletek fényképezése, villamosenergia-fogyasztással mért teljes munkabeindulás az üzemben stb. Erre szükség is van, hiszen tartalékaink itt is számottevőek. A hiányt ott érzem, hogy emellett viszont ritkán hallunk arról, hogy mit tettek vállalataink annak érdekében, hogy dolgozóikat képzettségüknek és képességeiknek megfelelően foglalkoztassák. Pedig jól tudjuk: tartalékaink itt is vannak.

A KSH 1971. évi vizsgálata szerint a középfokú szak- képzettséggel rendelkezők közül 21 ezren olyan munkakörben tevékenykednek, amely magasabb fokú képzettséget igényelne, de igen sok az olyan felsőfokú végzettségű szakember is, akik képzettségükhöz mérten kevésbé jelentős munkakörben dolgoznak, illetve munkakörük betöltéséhez nem, vagy csak részben szükséges a megszerzett iskolai végzettség. És mindez a munkaerő minőségének még csak egyik komponense.

Ha figyelembe vesszük, hogy szocialista államunk és a család mennyit áldoz a szakemberek kiképzésére, amit nem hasznosítunk, és azt, hogy a kvalifikált munkaerő többre és másra képes, mint a szakképzetlen, akkor — ha pontosan egyetlen adattal mindezt nem is tudjuk kifejezni — (bár az előbbiekre adataink is vannak), érezhetjük a bennük levő kihasználatlan tartalékokat.

Nyilvánvaló az is, hogy „minél több készséget, képességet érez valaki kiaknázatlannak — egy adott munka mellett —, annál jobban szenved az egyhangúságtól”. Ha sikerülne megteremteni a munkahely és a dolgozó elvárásainak jobb összhangját, ez egyben a munkához való jobb viszonyt Is jelentené, amely önmagában is sokat segíthetne a munkafegyelem javításában, a munkaidő jobb kihasználásában, a munkahelyi légkör jobbá tételében és mindezek hatására még az adott munkahelyhez kötődésben is. Illetve olyan munkaerőmozgást ösztönözne, amely abból fakad, hogy az adott vállalat nem tudja hasznosítani a dolgozó fizikai és szellemi képességeit és készségeit, megszerzett szakismeretét. Az ilyenfajta munkaerőmozgást pedig támogatni kell, mert a népgazdaság más területein ugyanaz a munkaerő jobban hasznosítható.

A foglalkozás, a munkakör, a felhasználás oldaláról jellemzi a munkaerő-szerkezetet, amely soha nem eshet egybe a szakmastruktúrával, mert ez azt jelentené, hogy „a fejlődés megakadt, a struktúrák lemerevedtek”. Arról viszont nem szabad lemondanunk, hogy közelítsünk afelé, ahol a struktúrák közötti súrlódások olyan mértékűek, amelyek a fejlődés előrelendítői, nem pedig annak gátjai. c:ííJW:

Eddig a munkaerőről úgy szóltunk, mint vállalati erőforrásról, de tudjuk, hogy „az emberi munkaerő, a munkára való képesség csak akkor bontakozhat ki igazán, ha olyan társadalmi-termelési viszonyok jönnek létre, amelyben a munka gyümölcse valóban a dolgozó emberé”. Ezek a viszonyok a történelmi fejlődés folyamán elsőként a szocialista társadalomban jöttek létre: ,,a szocializmusbeli társadalmi újratermelés egyszersmind a

társadalmi elsajátítás folyamata is” — írja Szabó Kálmán. Ez az emberi munka tartalmában, jellegében, szerepében alapvető változásokat hoz. „Az a legfőbb erkölcsi ösztönző, ha az ember a termelés gazdájának érzi magát és a kollektíva többi tagjával együtt, megszabja vállalata fejlődésének, a társadalom minden tagjával együtt pedig országa fejlődésének alakulását.

Ehhez természetesen nélkülözhetetlen az elsajátításban való részvétel formáinak a fejlődése. A tulajdonosi tudat kialakulásának rendkívül fontos szerepe lehet a dolgozók egész munkábani magatartására. És ezt a lehetőséget, amit egyedül a szocialista társadalom képes nyújtani, nem hagyhatjuk kihasználatlanul. Különben nem csupán a munkához való szocialista viszony kialakításáról mondanánk le, de a szocialista társadalom dolgozói is „szegényebbekké” válnának. Egész gondolkodásunkban, cselekedetünkben állandóan érvényesülő tényezővé kell tennünk azt, hogy a szocializmusban a munkát végző dolgozó nem csupán egy a termelési tényezők között, hanem ember — a maga szaktudásával, munkamódszerével, környezeti viszonyaival, jellemével, cselekvésre késztető motivációival, s nem utolsósorban munka- és köztulajdonosi funkcióval egyaránt rendelkezik.

GAZDASÁGI FEJLŐDÉSÜNK INTENZÍV PERIÓDUSÁNAK ÖSSZEFÜGGÉSEI

A „LEGFONTOSABB TERMELŐERŐVEL”

Gazdasági fejlődésünk extenzív szakasza a termelés tárgyi feltételei viharos mennyiségi fejlesztésének kora, amely egyúttal a képzetlen munkaerő korszaka is. Gazdaságunk szerkezetében végbemenő változások azt bizonyítják, hogy a fejlődés extenzív szakasza alapvetően lezárult és egyre inkább az intenzív fejlődés jelei láthatók. Ez a minőségi változás egyben azt is jelzi, hogy megnőtt az emberi tényezők szerepe a gazdaságban. Ez nem elsősorban azzal függ össze, hogy a termelésbe pótlólagosan bevonható munkaerő-létszám nem emelhető, hanem azzal, hogy a gyors technikai fejlődés, a termelő- eszközök gyorsan változó mennyiségi és minőségi struktúrája — amely az általános társadalmi tudás, ismeret „objektiválódott” termékei — azt eredményezi, hogy ,,a munkaerő minőségi kérdései a történelmi fejlődés (az idő) függvényében fokozódó szerephez jutnak”. A gyors tudományos-műszaki fejlődés magasabb követelményeket állít a dolgozók elé. Hogyan foglalhatók össze ezek a követelmények?

Egyrészt arra kényszeríti az „összmunkaerőt”, hogy struktúrája átalakuljon. A technikai fejlődés eredményeként mind inkább lehetővé vált, hogy a foglalkoztatott munkaerőnek egyre kisebb része legyen lekötve az anyagi termelésben. Ugyanakkor az anyagi termelésen belül is jelentősen csökkent a mezőgazdaságban dolgozók száma és részaránya.

Nem csupán a munkaerő ágazati struktúrája változik meg, hanem ez a fejlődés a foglalkozási struktúra átalakulását is magába foglalja. Ennek jellemzője a korábbiakhoz képest, hogy viszonylag gyors ütemű és egy emberöltő alatt lényegesen átalakul. Egyre inkább magas szakképzettséget igénylő szakmák alakulnak ki. ugyanakkor megnő az igény a több profilú szakmák iránt, új szakmák keletkeznek és régiek halnak el.

A munkahelystruktúra változása természetesen átalakítja a szakképzettség szerinti struktúrát is. „Korunkban az a képzett ember, aki elsajátította a tudomány alapjait, ... tud alkotó módon gondolkodni és dolgozni, alkalmazni tudja a gyakorlatban a tudomány és a tech25