Hevesi Szemle 8. (1980)
1980 / 4. szám - HAZA ÉS NAGYVILÁG - Gyurkó Géza: A Volga nyolcadik csodája
log rá a szélesen hömpölygő folyóra, meg a másik, a lapos partra, ahol már a Mari Autonóm Köztársaság húzódik a végtelennek tűnő erdeivel, amelyekből éjszakánként a partra jár szomját oltani a barna medve. A csuvas város persze nem volt ilyen „fenségesen” letekintő hajdan, hiszen a folyó mentén, az öbölnek is beillő partrészen alakult ki, épült fel századokkal ezelőtti elődje, mígnem a szovjet hatalom éveiben, és különösen az utóbbi évtizedekben, a város felkapaszkodott a magas partra, maga mögött hagyva egykori öreg mivoltát. Amikor vagy nyolc esztendővel ezelőtt itt jártam, akkor ebben az öbölszerű völgyben még ott sorjáztak a régi és bizony már megrokkant, de csodás faragású faházak, — gyanítva tán mindük, hogy sorsuk beteljesedett. Ide ér, idejön el és fel a Volga, ha felépül a nyolcadik gát és erőműrendszer, ha megemelkedik emiatt vagy tíz méterrel is a folyam szintje. Most, hogy ismét arra jártam, a faházak már sehol, a völgy elhagyatottan, mint pusztult temető, megadóan várja: mikor zúdul rá a víz, örökre elmosva a századok nyomát. Ott, ahol most a csebokszári állami színház klasszikus porticusa néz le és messze a Volgára, ott csobog, szinte a lépcsők alján, az úttest másik oldalán majd a folyó. Majd? Már az elkövetkezendő esztendőben. És akkor a csuvas város, az egykori kis település, a néhány év múlva már a félmillió lakost is meghaladó Csebokszári tengerparti kikötő lesz. A nagy föderáció szívében. A kontinensnyi szárazföld, Szovjet-Oroszország kellős közepén. Mélyen a város alatt, hogy onnan szinte fel sem látni, ott áll, mozdulatlannak látva, a kikötő. Hajókikötő: maga is vízen libegő alkalmatosság. Emeletes faház egy hatalmas ponton, amely együtt emelkedik és süllyed sok-sok évtizede, a múlt század dereka eleje óta tán, a víz emelkedésével, süllyedésével, a folyam lélegzésével. Zöldre festve, ablakcsipkéi meg fehérre, hogy az egész olyan, mintha egy orosz népmesékből került volna ide. Előtte meg ott sorjáznak a volgai hajók. Hófehéren, elegánsan, korszerűen. Most indul éppen a szárnyas- hajó, amellyel Gorkijba, a hajdanvolt három nap helyett immár két óra alatt lehet elszáguldani. A múlt és a jelen. A romantika és a realitás. Persze a szárnyas hajóknak is megvan a romantikájuk, s mint írtam fentebb, a régi hajókikötőknek is megvolt a maga realitása: hűen követték a vízszint változásait. De most már épül az új kikötő: személy- és áruszállításra. Óriási daruk, végtelenbe nyúló mólók, betonfalak és raktárak, és a homokos part, a magasan trónoló város innen pökhendinek tűnő büszkesége egyhamar a múltté lesz. Az emlékezésé. Meghalt a király, éljen a király. Csak a víz surrogása hallszik. A kormányos kabinjának az ablaka lehúzva, beborzong rajta a kora őszi volgai szél. Jobbról és balról daru darut követ a parton. Mint őskori szörnyek, az építés saurusai, úgy sorjáznak versztákon, azaz hogy ma már kilométereken át a Volga mindkét oldalán. Messzire űzve a képet, az emléket a volgai hajósokról. A hajóvontatók dalát a vízen át ideszűrődő darukürtök hangja nyomja el múltba járó fantáziámban. És hajók, megint csak hajók és újfent hajók. Motoros bárkák, szárnyas hajók, hatalmas Die- sel-„gőzösök”, többezer tonnás teherkolosszusok, konténerszállítók, tolóhajók, uszályok, kotróhajók és ki tudná még felsorolni is milyen színű, nagyságú, merülésű, rendeltetésű és gyorsaságú hajók azok, amelyek elhúznak mellettünk, s amelyek mellett elhúzunk mi, a Neutronnal. Olyan a forgalom az ősi Volgán, mint egy országúton. Tudom, országút ez is. Vízi országút. A nagy kék — zöldessárga — országút. Az észak-déli, a tengereket összekötő országút. Dehát a romantika... A Volga. Amelyről annyit tanultam, hallottam, olvastam már, amely szerelmes dalok és dalos szerelmek, véres háborúk és örök, de ingatag békék ihletője volt és amelyről ma is ragyogó fotók, filmek, új ihletésű dalok készülnek. Hát már itt is, illetőleg már itt se?! Igen, azt is Részlet a gátépítők majd százezres alig húszéves városából, Űj-Csebokszáriból 38 Az építés félelmetes romantikája, ahol az ember valósággal eltűnik a gigászi betontömeg között
