Hevesi Szemle 8. (1980)
1980 / 4. szám - HAZA ÉS NAGYVILÁG - Gyurkó Géza: A Volga nyolcadik csodája
Ma még használják, de holnap már csak múzeumi „tárgy”: hajókikötő ,Csebokszári alatt (A szerző felvételei) tudom, hogy az építésnek is megvan a nagyszerűsége, a sajátos romantikája... Hogy a lenyűgözően, szinte félelmetesen hatalmas gátrendszer, amelybe a cementtonnák millióit építették be hosszú éveken keresztül, hogy a zsilip, amely többezer tonnás hajók egész sorának átemeléséire lesz majd képes, hogy szóval a zsilip, mint építészeti remekmű, önmagában is korunk egyfajta és sajátos romantikáját jelenti... A fiatal szerelőmunkás, aki itt egyben munkavezető is, immáron hosszú évek óta, a most új-csebokszári lakos Filatov Anatolij, úgy lendíti karját a magasba, mutatván, hogy hol húzódik majd a vasút és a „gyalogút” a gátrendszer felett, mintha a csillagokba mutatna. Oly áhítattal! Minden bizonnyal igen nehéznek, de a nehézben is niagyon romantikusnak érzi a munkáját és látja a környezetét. Ahogyan ott csetlek-botlok a számomra káoszt és érthetetlenséget jelentő, valójában nagyon is fegyelmezett és szervezett rendben, valamit én is meg- érzek és megértek ebből a romantikából. Dehát az erdők némaságát, a madarak hangját tisztán hallató csendjét, a folyó habjainak csobogását, a színek nászát mégis csak sajnálom ... — Szemre is csodálatos lesz ez, nagyon szép. Igen igen szép lesz — biztatgat Anatolij, s nincs okom kételkedni az igazában. De, amint most itt állok, otthagyva immár a kormányos szűk fülkéjét, a Neutron orrában, mégis nagyot sóhajtó megelégedéssel veszem tudomásul: végül is elhagytuk a több tízkilométeres építési területet. Mert itt van az én valaha volt álmaim ma is valóságos Volgája, a sűrű és néma, partra hajló végeláthatatlan erdeivel, itt surrog alattam, körülöttem, előttem, mögöttem a szélesen hömpölygő hatalmas folyó. Ezüstös, karcsú halak dobják fel magukat a vízből, mintha a betolakodót figyelnék, sirályok és csak ornitológus ismerte vízimadarak keringenek vijjogva, leskelődve, gúnykacagva a haj ócskánk körül. Romantika ... Vadregény... Volga anyácska ... — Az a hajó ott, majd négyezer tonnás és Ogyesszá- ból jön. Igen, a Fekete-tengerről és megy fel egészen az Északi-tengerig. A csatornákon át — zökkent ki a romantika varázsából a múlt századok, ezredek álomvilágából Kir Vasziljevics, a parancsnok, megmutatva a hajók hada között a vizet túró hatalmas — minek is nevezzem? — óoeán-folyó járót. Nem, Rjepin erdei romantikájának a világa immár véglegesen a múltté. Húsz kilométer széles és mintegy háromszáz kilométer hosszú lesz a csebokszári tenger, amelyet nemsokára duzzasztani kezdenek. A nyolcadik és az utolsó gát, az utolsó zsiliprendszer lesz ez, természetesen a Volga óriási erejével hajtott turbinákkal villamos energiát is termelve, hogy szinte egész Csuvasia szükségletét biztosítsa majd. Nyolcadik és az utolsó. Befejeztetvén ezzel egy több évtizedes, óriási programot, amelynek az volt a célja, hogy a Volga végig, a nagy hajók által is, egészen a kemény téli hónapok beálltáig hajózható legyen. Kuibi- sevi erőmű? Kuibisevi tenger? Hogy csak egyet említsünk a már meglevő hét „beltengerből”, amelynek valóban nem látni a partjait sem, s amelynek mélysége túlhaladja a harminc métert is .. . Ám méltó társa lesz ez az új, ez az utolsó remeke egy évszázadosnak is nevezhető, de mindenképpen a jövő évszázadra is kiható programnak. Gyakorlatilag megoldódott, hogy nagy, sok-sok ezertonnás hajók, átrakás nélkül szeljék át a kontinensnyi országrészt, hogy például a Fekete-tenger mellől, akár Angliába is vízi úton, a szovjet szárazföldön keresztül, ne az európai földrészt megkerülve jusson el átrakodás nélkül oda, vagy onnan ide az áru. A vizek hajdani széles ösvényéből mára valóban a vizek országútja, sőt, — a sztrádája lett Volga anyácskánk. Volga ifiasszony inkább? Köszönhetően a folyó nyoloadik csodájának, itt Csebokszári mellett, Moszkvától délkeletre, mintegy nyolcszáz kilométerre. A Neutron az erdős, bokros partra futott. Kikötöttünk. Kitűnő hallevest főztünk és ettünk egy tisztáson. Volt aonyak is, vodka is, ahogyan az már dukál. Egy kor- tyocskát azonban mindig a földre löttyintettünk őseink szokása szerint, tiszteletül Volga anyácskánknak. Áldoztunk az ősi Volga holnapi istenének. Gyurkó Géza 39
