Hevesi Szemle 8. (1980)
1980 / 1. szám - JELENÜNK - Suha Andor: A negyedik eset
Minden este kártyáztunk, amolyan piknikpartik voltak ezek, családiasak, Pista ágyánál. A rokonok hozta elemózsiát egyberaktuk, megosztottuk, kávét, teát főztünk, aztán ütöttük a snapszert. A szomszéd ágyon Stefi feküdt. A harmincéves, gerincetört, jópofa munkásfiú. Én „véletlenül” gerincvelő-gyulladással keveredtem a Fodorba, közéjük. Bandi bácsi a sarokban feküdt, este még ötvenszer nyomta a súlyt. Azután fülébe dugta a táskarádió dugóját és jókat horkolt. Később hoztak közénk egy óriásbébit, Janikát, a fiatal mérnököt. Azonnal megkért, hogy masszírozzam meg a kezét, majd csengetett a nővéreknek, legyenek szívesek, foglalkozzanak ővele egy kicsit, csak úgy lelkileg. Éjfélkor is, hajnalban is csengetett, ami itt ritka, különös szokás. Ha csak nem akar valaki oly intenzív lelki életet élni, mint ez a fiú. A nővérek semmiképp sem akartak. Ez rosszul esett a fiúnak, mígnem rájött, hogy legjobb lesz, ha maga kezeli a lelkét és testét, és kemény tornával, hosszú gyalogtúrákkal, csakis ezekkel válthatja meg önmagát. Ezután már csak egyszer ordított föl éjszaka: „mitől van itt ilyen büdös, lehet, hogy becsinált valaki?”. Tulajdonképpen Pista a saját történeteivel biztatta ezt a fiút munkára: hogyan tanult meg ő akkor mozogni, hinni, bízni, akarni, kocsiba ülni, tornázni, végül ismét mindent egyedül csinálni, mosakodni, öltözködni és fizikai munkát végezni. A snapszerpartit elveszítettem, de hogy mégis kontrázni tudjak, Zab Pista vizelettel teli „kacsáját” kivittem oda, ahová kellett. Ö viszont rekontrát mondott: lefekvés előtt kibogozta és lehúzta magas szárú tornacipőmet, mert nekem ez nem ment jajgatás nélkül. Szépek, emberiek voltak ezek a tábortüzes esték ott, a négyes szobában, ahol fenyőhasábok helyett tiltott cigaretták parázslottak. No és szívünkben a vágy az épkézláb után. Pista augusztus elején hazament, én augusztus végén búcsúztam a kórház lakóitól, dolgozóitól. Annak is több hete már, hogy ígéretemhez híven, elmentem Badacsonytomajba. A Fő utca 39. szám alatti háznál megálltunk. Ez az. Itt lakik, él, tolószékében ül és dolgozik egy harmincéves ezermester. És az édesanyja, meg az öccse. Hát akkor kopogtassunk. Nem kell. A fehér falú műhelyt csak futórózsa védi, ajtaja nyitva, az udvarra néz. Pista örül nekünk, mosolyog, leteszi a munkát. Kezet fogunk, örülünk mi is. „Nyugati ipari kultúra” — mondom vigyorogva a neonfényre, a villamosított hegesztőre, fúrógépre, köszörűre, festékszóróra mutatva. A fiú ült a székében, térdén az egyedi üllő, egy harminckilós síndarab, s komolyan hallgatott. Később bekalauzolt bennünket a házba. Átmentünk az udvaron, s a konyhaajtóban Pista a sáros kerekű kocsiból átült a másik, a szobatiszta kerekű kocsijába. Mondta, hogy már leszüreteltek. A bor is kiforróban. Megkóstoltuk, nagy bor lesz belőle. Az édesanya kolbászt, szalonnát, fehér cipót rakott elénk, beszélgettünk, falatoztunk, kortyolgattunk, élesztgettük a „tábortüzet”. Pista beszélt. — Tegnap elvittem anyámat a fővárosba. Trabanttal. Építkezünk, új házat tervezünk. Most amolyan kisebbfajta házi betonkeverőn töröm a fejem. Nincs más, egyedül kell megcsinálnom. Amikor hazaértem, a szerkesztőségben két levél is várt. „Igen tisztelt Suha Andor úr! Mélységes megértéssel és nagyfokú aggodalommal vettük hírül az ön saját írásából mindazt, ami egészsége és talán élete körül lezajlott. Talán csak a mi és a hozzánk valók közt keltett igen nagyfokú ellenérzetet, amikor hétről hétre nem találtuk jól megformált, érdeket keltő, magyaros ízű, igazmondásos megemlékezéseit, hogy csak egyet említsek, az a családi leírás, feleség, gyerekek, édes szülők és az egész családfának őszinte leírása. Én a magam részéről a feleségemet azzal nyugtattam, hát azért nem ír, mert biztosan főszerkesztő lett és nincs ideje a Szabad Föld olvasóival levelezni. De most már úgy látom, remélhetünk, és a továbbiakban még sok javulást kívánunk, valamint, amit szintén a Szabad Föld hasábjain szeretnénk olvasni, hogy teljesen meggyógyultam és állok olvasóim rendelkezésére .. . Addig is sok jót, egészséget, kívánunk Szabó Sándor és neje, 5500 Gyoma, Hunyadi u. 6 Nem lettem főszerkesztő. Annál — talán — több lettem: egészséges, épkézláb ember. És: 699 hónaposán ismét járok. A másik levél: „Tisztelt szerkesztőség ... Számomra nagyon fontos ügyben keresem föl néhány sorommal a T. c.-et. Mint a lapjuknak, szinte megjelenésétől kezdve olvasója vagyok, és most is a XXXV. évfolyam 41. száma, 1979. október 14-i lap olvasása közben találtam rá a 11. oldalon Suha Andornak VADGESZTENYE című írására, mindjárt az első sora így szól. »Elfelejtettem, hogyan kell ülni, állni, járni«. Sajnos, én is hasonló cipőben járnék, ha tudnék, és az ő esetében, hála a mai orvostudománynak, amint írja, meggyógyult és ismét tud járni, sőt vadgesztenyével focizni. Ezért írtam e pár sort, hogy lenne olyan kedves a tisztelt szerkesztőség, hogy vállalná a közvetítő szerepet a cikkíró Suha Andor (aki nyilván nagyon boldog lehet) és énkö- zöttem. Egyelőre csak annyit kérek tőle, hogy legyen olyan kedves, hogy a volt betegségének latin nevét, esetleg magyar változatát levélben megírná címemre. Közbenjárásukért hálás köszönet. Tisztelettel: Páricsi Andor, 3985 Felsőberecki, Kossuth Lajos út 81.” A válasz: Paraparesis post arachnitid. (Kétoldali bénultság.) Egyébként: valóban boldog vagyok. Suha Andor 23
