Hevesi Szemle 8. (1980)
1980 / 4. szám - MÚLTUNK JELENE - Pásztor Emil: A debreceni trónfosztástól a cári beavatkozásig
»esélyt« látott, mint a rögtöni előnyomulásban.” (Sze- remlei Samu: II. kötet 130. lap.) Óvatosságra intette Görgeyt április végén és figyelmét Bécs helyett inkább Buda felé irányította az a tény, hogy már a komáromi győzelem is csak részleges lehetett — a magyar hadtápszolgálat és technikai fölkészültség hiányai miatt. Minthogy az ország szíve, Pest és Buda hosszú hónapokig az ellenség kezében volt, mindent igen hosszú vonalon, a Tiszántúlról kellett a harcoló csapatok után szállítani. A debreceni hadügyminisztérium vezette hadtápszolgálat alig-alig volt képes követni Görgeynek váratlanul gyors előrehaladását a Tiszától Komáromig, s ugyan miképp javulhatott volna meg ez, ha nem Komáromig, hanem a Lajtáig és Bécsig hosszabbodik meg az utánszállítási vonal? Támadó hadműveletben a technikai fölkészültségnek is nagy szerepe van, nálunk viszont hiányzott például a hídkészlet, és nagyrészt ennek volt a következménye, hogy a Garamon és a Dunán való átkeléssel értékes napok teltek el, mialatt az osztrák fősereg Komáromtól délre el tudta kerülni, hogy Görgey elállja visszavonulásának az útját. Bécs felé tovább haladva nemcsak a győzelem lehetősége lett volna nagyobb, hanem a vereség kockázata is, vagy legalábbis a jövőt előre nem látva, Görgey talán így ítélte meg a helyzetet. Bizonyára végiggondolta ő azt a kockázatot, amelyet kósőb/b Pethő Sándor könyve így fogalmaz meg: „Tegyük fel (...), hogy a hadsereg, megfelelő lőszerrel ellátva, hamarosan egyesül Komáromnál és innen megindul Bécsnek. Hová vezet ez a hadművelet? A nagy- sallói és komáromi csatában ejtett osztrák foglyok mind azt vallották, hogy a császári sereg visszavonulása kapcsolatban van az orosz seregnek az északi határon át várt betörésével, vagyis az osztrák haderő mindaddig kerülni fogja a döntést, amíg az orosz meg nem jelenik a hadszíntéren. Görgey nem kételkedhetett ezeknek a híreknek valódiságában, különösen nem az április 14-i trónfosztás után. Csábító gondolatnak látszott ugyan, hogy az osztrákokat megverje az oroszok megérkezése előtt. E gondolat realizálásához azonban olyan osztrák vezér is kellett, aki megveretni engedje magát. Sokkal valószínűbbnek látszott az, hogy az osztrák sereg a szándékolt magyar csapás elől, szükség esetén Bécs feladása árán is, kitér, s maga után vonja a magyar sereget, hogy azalatt az orosz a magyar seregnek amúgy is pontatlanul működő utánszállítási vonalát elvágja. Ha tehát a lehetőségeket tisztán katonai szempontból mérlegeljük, akkor az osztrák területre való betörésre kellett felkészülnie a magyar seregnek, holott ezt a magyar haderő létszáma és fölszerelése (péld. a hadihídkészlet hiánya) rendkívül kockázatos vállalattá tette. Súlyosan esett latba az a körülmény is, hogy ekkor már az osztrák—olasz háború, Radetzkynek március 23-án aratott novarai győzelmével befejezést nyert, s így jelentékeny osztrák erők szabadultak fel, amelyeket a bécsi kormány most Magyarország ellen fordíthatott. Ez meg is történt.” (Pethő Sándor: Görgey Artúr. 281—282. lap.) Hogyan látta április végén a helyzetet és a legközelebbi feladatokat Klapka tábornok? Érdemes részletesen idéznünk az ő öregkori emlékiratát: „Komárom várának teljes fölmentésével a magyar főhadsereg megoldotta föladatának nagyobb részét. Az ellenséges hadi erő kiszoríttatott az országból, Buda őrségén kívül, amely el volt szánva magát végső lehelletig védelmezni, s a főváros védtelen lakosainak feje fölött Damokles kardját suhogtatta. Arról, hogy mit kellett volna Görgeynek az április 26-i győzedelmes csata után tenni, sokat és sokfélét írtak ösz- sze. A legtöbben, akik az ő működését közelebbi bírálat alá veszik, a főhibát abban találják, hogy mindjárt a csata után való napon nem volt a visszavonuló ellenség sarkában, azt nem üldözte, s nem nyomta Bécs felé. A kritikusok félreismerik a helyzetet, amelyben mi voltunk, s amely a Bécs falaiig való rögtöni előnyomulásnak útjában állott. Az osztrák hadsereg Komárom előtt nem volt tökéletesen legyőzve (...), még képes volt meglehetős rendben visszavonulni, sőt még Nagy Sándor [tábornok] heves támadását is visszaverte. Pozsony vidékén megérkezve, képes volt a Duna jobb partján levő osztrák hadosztályokat is magához vonni, s magát ezenkívül Gráz, Bécs, Brünn és Linz őrségének egy részével megerősíteni, eltekintve a tartaléktól, melyet az ellenség fővezére lassanként összegyűjthetett. Bécs előtt ilyformán 60 ezer ember állhatott volna ellenünk, amivel szemben a mi erőnk még távolról sem volt egyesítve, s belé számítva a komáromi várőrséget is, alig rúgott 36 000 főre. Aulich hadteste s Kmetty hadosztálya, 16 ezer emberrel, még Pesten és Pest körül táborozott; ezeket nem volt szabad ott hagynunk, ha a Bécs előtt összpontosított ellenséges hadsereg erejét csak megközelítőleg is elérni s kitűzött utolsó célunk megvalósítása felől magunkat a győzelemnek csak némi reményével is biztatni akartuk. Az Ausztriába való betörés előkészítése tehát, ha csak magunkat egy második schwechati catastrophának kitenni nem akartuk, 8—10 napot igényelt, s ezen fölül még azt sem tudtuk, mi lett Jellasics seregéből, meddig vonult vissza a bán, vagy hogy talán még mindig a fővárosok közelében időzik. A Bécs elleni rögtöni előnyomulásról tehát nem lehetett szó sem, ellenben határozatba ment, hogy a hadsereg összpontosítására és más egyéb előkészületeinkre szükséges rövid időt arra használjuk föl, hogy Buda várát meglepetéssel bevegyük. Buda birtoka ránk nézve főfontosságú volt, mert az által egyfelől közlekedésünk gócpontja s a dunai hajózás ismét szabaddá lett volna, másfelől fegyvereink fénye is a világ és a nemzet előtt tetőpontját érte volna el. Ha ezt a föladatot végrehajtjuk, akkor a diadalittas hadsereget a határokra vihetjük, hogy vagy ott, vagy osztrák területen mérkőzzék meg az ellenséggel egy nagy, döntő ütközetben. A hadi tanácsban, ahol ez a kérdés tárgyaltatott, ezt a nézetet képviseltem ...” (Klapka György: Emlékeimből. 140—142. lap.) Budavár ostroma május 4-től 21-ig tartott. 1686-ban a törököktől csak Habsburg segítséggel sikerült visszaszereznünk Budát. Később, 1945-ben sem tudtuk saját magunk felszabadítani hazánk fővárosát. 1849. május 21-én Görgey vezetésével megvalósult a nagy nemzeti álom: Buda várának visszafoglalása, és így a magyar fővárosnak saját erőnkből való teljes felszabadítása az osztrák uralom alól. Mire azonban a honvédsereg fővezére Buda alól újra az osztrák fősereg után indíthatta csapatait, esélyeink arra, hogy a császári hadseregre Nyugat-Magyarországon döntő csapást mérjünk, alaposan megcsappantak, az ellenség esélyei viszont szemlátomást megnövekedtek, mert erőiket az osztrák birodalom távolabbi részeiből is át tudták csoportosítani ide. Mégis valószínű, hogy forradalmunk és szabadságharcunk leverésére így sem lettek 34
