Hevesi Szemle 8. (1980)
1980 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - VII. akvarellbiennálé
hessen abból a nyüzsgésből, ami benne él, ami benne szenved és formák után kiáltoz. Már csak azért, csak azért is, hogy a forma minősége, súlya, vagy lebegése teljesen fedje a közölnivalót. Ezen a kiállításon az akvarellnek elfogadott művek egy része csak nagy jóindulattal és félig hunyó szemekkel tekinthető a műfajon belül levőnek. Nem tudni, milyen okból, érdek vagy talán a műfaj elerőtlenedése folytán, az inkább a tartalomra koncentráló zsűri nagyvonalúan kezelte a műfaji határokat. Még akkor is ráragasztotta az akvarell címkét az alkotásra, amikor a művész még az aláírásával is kinagyítja szándékát, miszerint ő grafikát „ad el” erre a kiállításra. Lehet, hogy a zsűri szemlélete gazdagította ezt a tárlatot, lehet, hogy a mi szemünk szemlélődik rosszul, nem akarja észrevenni azt, hogy a technika és a festékgyártás ma már olyan valódi és vadházasságokat szentesít a képzőművészetben is, amelyek nélkül a mai életet és ennek főként lelki tartalmát másként nem lehet kifejezni. Talán véletlenül jut eszembe, valahol Renoirnál olvastam: ő azt sajnálta, hogy a festék anyagának gyártását a reneszánszban okították a mesterek utoljára, annak az ismeretét, szakmai tudását továbbadni azóta sem vállalják az öregebb művészek a fiataloknak. Gondolom, neki is azzal volt baja, hogy amikor az akadémiai festészet sírbaeresztését ők elhatározták, a techr nika tengernyi problémát vetett fel. Kellettek volna bizonyára az új festék-felhordási módok, az olyan új festékek, amelyekkel azt a bizonyos valami mást, azt a valami újat, amit ő is többek között elhatározott, olyan új módon teremtették volna meg, hogy a hatás, az új tartalomnak ama mindenki másétól megkülönböztető jeleit, ragyogását eredményezték volna. Ahogy azonban az évekig tartó gyötrődés-kutatás meghozta neki a sikeren túl is önmaga teljes kifejezési módját, talán már nem is hiányolta a reneszánsz mesterek festékkeverési tudását. Ezt a Renoirtól származó művészeti gondot-sóhajt csupán azért említettem, mert a mai időkben is akadnak problémák, hogy a művészi közölnivalót milyen technikával és meddig elmerészkedve lehet kifejezni. Én azokkal tartok most is, tartottam is mindig, akik a tartalmat tartották a fontosabbnak, azt a bizonyos elfogadhatósági szinten belül levő, de emberi megrendülést, vagy legalább is gazdagodást jelentő tartalmat kutattam- keresgéltem minden alkotásban. Olyat, amely az alkotó lelkét, jellemét, életét, hangulatait, bűneit, bolondságait és hitét akarják velem elhitetni. Magyarán: ha a művész a megszólaltatott érzéssel vagy gondolattal engem, a nézőt le akar venni a lábáról, győzni akar felettem, diadalt akar rajtam ülni. Mert ez által tisztít meg engem a művész és alkotása. Akkor nem is igen veszem észre, hogy a formát hogyan választotta meg, nemnyű- gölődöm afölött, hogy miért keveri-kavarja a fotót a gyermekdeden odakunkorított szalagocskával, miért vastagodik bele az a tus abba a sima vizet is alig halványan jelző leheletnyi pacniba és miért is ír alá a szerző olyat, amitől — hallván — egy süket ló is térdre rogyna. Meggondolandó: ha a művészek úgy találják, hogy vízfestékkel már nem illik önmagukról szabatos és maradandó képet festeniök, akkor ne legyen ennek a műfajnak ekkora külön nyilvánossága, hagyjuk ezt a múlt században annyira népszerű „föstegetést” a művészek vázlatozási vagy magánszórakozásának. Csak azért életben tartani külön kategóriaként, mert ez a lírai forma még mindig hozhat újat, eredetit, vagy a technikai fejlődésben még mindig remélhető tőle valami, inkább hat kegyelet-táplálásnak, semmint megalapozott művészi szempontnak. Az akvarell legyen kinek-kinek belső művészi gondja. Ahogy az évek óta változó és újra feltöltődő mezőnyt figyeljük, azt kell látnunk, hogy a mai magyar képzőművészet nagy alkotásai innen egyrészt hiányzanak, másrészt a legkevésbé sem ebben a műfajban jelentkeznek az izmos egyéniségek. Node, félre ezekkel a keserűen sötét gondolatokkal! Nézzük ezt a biennálét inkább a tartalom oldaláról. Ott többet kapunk és érdekesebbet. Ha ugyanis eltekintünk a technikai problémáktól és azt tesszük a figyelem fókuszába, ki és mit tár magából a világ elé, akkor hosszúra nyúlt elemzést kívánhat egynémely alkotó. Azt nem lehet állítani, hogy a mondanivaló dolgában egysíkúság jellemezné ezt a tárlatot. Az a már említett múlt századi lirizálás itt foltokban is nehezen lelhető fel, a skála széles, a zord drámáig felfut és elcselleng azokhoz az elbeszélésekhez is, amelyek sok hangulatot árasztanak az egri paravánok előtt. Balogh Géza Homokvidéke lírai vallomás, mintha a hazaszeretet fűtené e sárgás kavargást, de én hegyi ember vagyok, nem tudom beleélni magam ebbe a tájba. Balogh László két Halmaza és a Szűkülő tér egy minuciózus lélektani építkezés technikáját vetíti elénk, a formák és színek így sem rendítenek meg, nem késztetnek mélyebb gondolatok fürdetésére. Bartl József fejformái, sárga ablaka és sírköve minden oldalról nevetésre ingerelnek, csak azt nem értem, hogy a groteszk indításból hogyan jöttek ki ezek a végeredmények. Bihari Sándor Pincékjét még csak rokonítani sem 4
