Hevesi Szemle 8. (1980)

1980 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - VII. akvarellbiennálé

akarom a Fényben című életerős, hangulati izgalmat keltő nőalakhoz.

Bikácsi Daniella megérdemelne egy hosszabb beszélgetést, hogy a lapjain megjelenő figurák genezisét kitudjuk tőle.

Blaskó János számomra minden kiállításon vitapartneremmé válik. A két Víztükör színtanulmány, a formák esetlegességén túl az is kételyeket támaszt bennem, miért is ilyen szerény ez az ember, hogyan éri be ezzel, amit felrak elém, és hogyan akarja elhitetni velem magáról, hogy azt az egész bonyolult gondolati rendszert, aminek birtokosa, csak ezekkel tudja, akarja kifejezni?

A kiállítás egyik nagy élménye számomra Bráda Tibor. A fiú rendületlenül még nem annyira, de Az örök élet határán, a pompásan rövidülő testtel és a Mélyponton olyan tartalmi közlések, amelyek az akvarell igényein és lehetőségein messze túlmutatnak.

Csath Annamária Álombéli tája zárkózott egyéniséget takar, keveset mutat meg a művésznőből.

Csavlek Andrásnál a Korpuszokat nem értem, nem tudom, milyen élmény változtatja a Keresztenfüggőt egy összeroncsolt színhalmazzá?

Czinke Ferenc mintha túladagolná a formát a mondanivalóhoz, az életnagyságon túli méretek nem használnak a meghitt témának.

Duschanek János megérdemelten jutott díjhoz az idén. A hatni akaró lapjain kívül és felül az Idill a szoborral igazán akvarell-hangulat.

Erdélyi Eta valóban női nyelven beszél a nők egymásra érzéséről és a titokzatos érintkezésekről, amiket a férfiak csak sejtenek.

Fillencz István aktuális témákhoz nyúl, de nem ad nekik elég testet ahhoz, hogy az alkotások igazi lelke felfogható legyen. A néző nem mindig tudja az üres lapot benépesíteni nyüzsgéssel, még akkor sem, ha az aláírás bűvölőre sikeredett.

Földy Péter érdekes világával most ismerkedem közelebbről. A díjjal nagy biztatást kapott.

Iványi Ödön régi ismerősöm, a derékhad tisztes tagja, ha nem látnám alig-színeit, hiányoznának.

Katona Zoltán Lebegése markáns színek egymásra hatása, de hol van az a bizonyos átütő egyéniség, akit mi, nézők, folyton keresünk a formák és színek között?

Kengyel Zoltán Tektonikus tája tíz évet késett a korábbi kiállításokról.

Kiss György Svájci utazása két lapon is emléktöredékek örömét-bánatát idézi, de nem nagyobb közösségnek.

Kiss Zoltán László Szemléltétől sötétebbek, semhogy didaktikai célra fordíthatnák azokat.

Lengyel András azzal tűnt fel, hogy darabját „Grafika Lengyel András 1979—80”-ra keresztelte és a zsűri mégis akvarellnek minősítette azt.

Litkei József szintén a derékhad érdekes tagja, Képvázlatai és Nosztalgiái, vagy más darabjai egyszer már díjra is érdemesíthetnék.

Lóránt János most komorabb színekkel jelentkezik, mint eddig. A Szirtek lélektani mozgást mutatnak nála. Az út vége szép perspektíva-játék.

Lux Antal mintha a felszínt kavargatná ezekkel a plakátszerű fogalmazványokkal.

Mayer Berta Hangulatait a Bikácsi Danielláéhoz társítanám, bár szín- és formanyelve más. Nélküle a kiállítás hangulatában is szegényesebb lenne.

Többször feltettem magamnak a kérdést: hogyan lehet az, hogy Máger Agnes elmélyült Dante-tanulmányai nem fértek be a zsűri díjazási elképzelései közé. Nemcsak tartalmában, de formanyelvében is a legérettebbek közül valók. Vagy a zsűrinek Dante nem időszerű és az sem, ha valaki aranyban utánaálmodja azokat a bizonyos középkori miniatúrákat?

Meggyes László falun érzi jól magát, s a bukolikus témák nem ingerük nagyobb szellemi tornára.

Misch Ádámra megint úgy emlékszünk majd, mint jó mesélőre, aki szórakoztatóan elmeséli egy Metaxa után, mit is érzett ott, a délibb tenger partjainál.

Nagy Ernő a szabad térből most beköltözött az épületekbe, ott kutatja a fény- és árnyhatásokat, keresi azt a sebességet, amellyel a fény igyekszik áttörni rajtunk, szemlélődésünk ólomburkán.

Nagy Gábor a képzelet által életre hívott figurákat telepít a folyópartra és ettől minden olyan meseszerűvé változik.

Orosz János Gonoszok ja mellbevágja a szemlélőt, nem is ereszti el a szemünket, amíg minden vonást be nem azonosítottunk.

Orvos András virágai ki vannak keményítve, kemények még a szemünknek is. Pontosan az ellenkezője annak az élményrendszernek, amit Seres László három Élményén tapasztalunk. Az egyik túlhatároz, a másik semmit nem mond, — magáról.

Pető János Pihenő bohóca sokáig nem ereszti el a látogatót. Piroska János és Réti Zoltán lapjai tájak és hangulat szelíd ötvözése.

Romvári János Előhívásait mi is újból előhívtuk magunknak és csak ötletet találtunk a mélyén.

Sarkadi Péter a kiállítás első számú sztárjává lépett elő, pedig nála is megkérdőjelezhetők az akvarell és a mélyebb tartalom. Életörömét harsogja, s bár nem harsány, némi túlmozgás a fogalmazásban észlelhető.

Sugár Gyula éppúgy a görögök rabságában vergődik, mint ahogyan Szabó Éva nem tud a sokat sejtető fogalmaktól megszabadulni.

Szekeres Emil Madarai és Szentgyörgyi József Éjszakai bolyongásai a képzelet és az adott pillanat találkozásaiból születtek. Kérdés, hogyan alakul így ki mindaz, amit az egész művész akar teremteni. Végh András lapjai esedékességek, mélyebbre ható következmények nélkül. És ezzel a névsornak is, élményeinknek is a vé- ' gére jutottunk.

Szándékunk egyértelmű volt: őszinteségünkkel használni az ügynek. És mert csak élményeinkre támaszkodhattunk, nem kizárt, hogy itt-ott félreértés vezetett bennünket, rövid jellemzésünkkel netán meg is bántottunk egyeseket. De ha hibáztunk, okuljanak hibánkból — ha erre érdemesítik azt, aki önzetlenül és kívülről szemléli a mai magyar képzőművészet folyamatát.

Farkas András

j