Hevesi Szemle 8. (1980)
1980 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - VII. akvarellbiennálé
arcok mindenütt sallangtalanul önmagukat nyitják ki előttünk, mindig csak arról beszélve a vonásokban, a formák harmóniájában, amit a művész átélt, amit a művész eszközeivel meg akart örökíteni. A Kövér nő álma bő humorával lép közelebb hozzánk, a Koccintók a gesztussal, a Pár a boldog szerelem megkezdett mozdulatával, a Szerelmesek titkolatlan érzéseikkel, az Asszonylány pedig azzal az érzelmi lépésváltással, amely elválasztja a tudót a reménykedőktől. A közönségnek lehetnek hiányérzetei. Elsősorban azt kifogásolhatja, hogy ez az őszinte ember, aki néhány vonallal annyi fontosat és pontosan el tud mesélni érzelmekről, szellemi alkatokról, miért nem nyúl nemesebb anyagokhoz? A gipsz nem fogja megtartani ezeket a formákat a múlékony időben! Igaza van, magunk is hajiunk a kérdőjelre, szemöldökünk felemelésére. Aki negyven felé jár, az anyag tekintetében is legyen igényesebb. Vagy itt is kellene, elkelne az állami mecénás körültekintése! Hogyha egy ilyen méretű és habitusú művésznek nincs pénze márványra, vagy egyébre, akkor megrendelésével teremtsen bázist, nagyobbat és izgatób- bat, mint eddig. Amikor ennek az alkotó egyéniségnek a hatását ismét ellenőrizni igyekszünk a szobrok végigelemzésével, két dolgot fel kell jegyeznünk. Az egyik az, hogy amikor a szobrász ezeket a nekünk is tetsző fejeket megformálja, mintha nem mindig egy töretlen, egységes akarattal teremtené meg a művet. Mintha itt-ott tétovázna, elbizonytalanodna és akkor kisegítésül, vagy megszokásból, vagy csak a könnyebb megoldás kedvéért mintha másoktól kölcsönözne megoldásit. Az a kehely- szerűség, ahová pantheonjának alakjait beleágyazza, mintha rejtene is valamit. Valami bizonytalanságérzést, amit még nem küzdött le a szobrász. Innen lehet az is, hogy a kis bronzkorongokon annyi drámaiságot, a mozgás sokrétűségét akarva megteremteni, és ezzel elnagyolttá módosítja a vállalkozást. Mintha a téma a kis térbe nem akaródzna beleférni. Az azonban igaz, hogy ezeknek a bronzplasztikáknak is az emberi arc a fő mondanivalója, a téren belül az a színpad, ahol a győzelem és a vereség kimutatható. A kiállítás egész anyaga együttesen győz meg minket arról, hogy egy elmélyülő és széles szellemi horizontra figyelő, önmagával szemben nagy igényeket támasztó művész kínálja a barátságát az őt érteni igyekvő közönségének. Így is kell válaszolni erre a ránk köszöntésre! (f. a.) VII. AKVARELLBIENNÁLE Műfajhatárok és ami közöttük van Az idén hetedik alkalommal rendezték meg az akva- rellbiennálét Egerben. Az országos seregszemle ismét lehetőséget nyit az elgondolkozásra, a számvetésre, a „hol tart a műfaj és a technika?” időszerűnek látszó kérdés felvetésére. Nem volna ugyanis ok- és célszerű, ha megállnánk a díjak ünneplő odaítélésénél, a mecé- nási gesztusoknál, amelyek az eredményeket olykor napi áron regisztrálják; tovább kell látnunk az ünnepi alkalomnál és — ha arra indok mutatkozik — fel kell vetni a komorabb régiókba bevezető kérdéseket is. Maradjunk mindjárt az általánosságoknál. Minden megnyitóban elhangzik a félig rejtett kérdés: van-e értelme és jövője annak, hogy két évenként ebben az ak- varellnek elnevezett-elfogadott műfajban önálló szemlét tartsanak, a vele összefüggő hivatalos állásfoglalással, zsűrizéssel, eligazítással. Mert végső soron a díjak odaítélése nemcsak a zsűri bírálatát jelenti, hanem azt is, hogy a mérlegeléssel, a dobogóra emeléssel a fejlődés távlatait is igyekeznek kijelölni az arra hivatalból hivatottak. Ebben az évben az eddigi biennálékon felvetett és szónokiasnak tűnő kérdések megismétlődtek. Ügy tűnik, hogy a kérdések fölött a válaszok helyett a gondok komoly, vagy komolyabb felhői sűrűsödnek, jobban, mint eddig. Az átlag néző, aki szeret kiállítási termekbe járni, úgy tudta eddig, hogy az akvarell a szó első értelmében vízfestéket jelöl, másod- vagy harmadértelemben pedig azt a műalkotást, amelyet vízfestékkel hoznak létre. Ehhez tehát egyértelműen a fehér lap szükségeltetik, egy ecset, a művész és mondanivalója. A művész azért, mert eldönti, hogy mivel és mit akar létrehozni, a mondanivaló — tehát az alkotás magja — pedig azért, hogy a néző, aki másodlagosan az alkotás célja is, kapjon valamit, amit eddig szerzett érzéklési készségével felfog. A művészi gondolat és annak formába öntése sohasem a véletlen művészi ráérzés eredménye. A mester tudja, mit és hogyan akar teremteni. Nem csak azt tudja, hogy a témát honnan kezdi és hova viszi el, amíg mindaz, amit akar, kerek egésszé nem formálódik. Így tehát jórészt a mű sorsát eleve eldöntötte, amikor az ecsettel nem az olaj festékbe nyúl, hanem az akvarell- hez, vagy éppen tustollat ragad, hogy valamit kifejez3
