Hevesi Szemle 8. (1980)
1980 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Képzőművészet: Borbás Tibor, a szobrász
IRODALOM MŰVÉSZET KÉPZŐMŰVÉSZET Borbás Tibor, a szobrász A mára dzsungel-módra felszaporodott kiállítások olykor alamuszi ösvényeit járva jóleső érzéssel áll meg a néző egy rövidre szabott órára ott, ahol a szürke és lapos semmitmondás helyett végre komoly jellemet, értékes egyéniséget, valóban nemes gondolkodású alkotót talál. Mert Borbás Tibor, a szobrász — alkotásai után ítélve — határozott egyéniség, következetes jellem és nemes gondolatok gazdája. Még akkor is, ha egyik-másik kisplasztikája az életörömről, az oldottabb témákról, netán a minden mértéket odadobó szabadosságról akarna is minket meggyőzni. Itt a Bacchanáliára, továbbá az Ivó vagy a Kövér nő álma című pajzánságra, vagy he- donizmusra utaló bronzocskáira gondolunk. Ez a művész — mindenekelőtt — felkészült mester. Tudja, miből, mit akar teremteni. Elsősorban azt a látószöget méri be, ahonnan jól megfigyelheti a számára fontos szellemi elődöket, azokat a szellemi oktatókat, akikhez iskolába járt, látni, akiknek a gondolatait nemcsak ellesni igyekezett, hanem akiknek a szemléletét meg akarta érteni. Az még senki fiának nem ártott, legyen akár festő, akár szobrász, ha a gondolkozókhoz fordult eligazításért. Gipszben és bronzban itt sorakoznak, a Hatvani Galéria meghitt magányában Ady, Radnóti, Szabó Lőrinc, Krúdy Gyula portréi, annak bizonyságául, hogy a mai nemzedék is, Borbás Tibor is még mindig a Guttenberg- galaxisban él és első igazi nagy élményeit a világról a könyvekből szerezte meg. Ez annyit is jelent, hogy Borbás Tibor nemcsak azokat a reprodukciókat szemlélte sokszor, amik útjába kerültek, ezekről a lelki elevenséget, hangulatot, szenvedélyt leíró elődökről nemcsak tud, de megértve olvasta műveiket. A szellemi rokonság és a vállalt folytatás igényével nyúlt utánuk, megidézni őket újra az anyagban. Akart vallani róluk, mint ahogyan ugyanez a szándék vezérelhette őt Kodály Zoltán, Széchenyi István, vagy Dózsa György megmintázásánál is. Nincs egy kődobásnyira ettől a felfogástól és szemlélettől a Pilismaróti bölcsei címet viselő szoborcsoportozat, hiszen a jelenben, vagy a félmúltban élhettek, akadhattak olyan emberék, akik a megtapasztalt hangulat, érzés és a szellem nyűgével fogták szorítóba a művészt. A kiállítás anyaga azt sugallja, hogy Borbás Tibor a mércét magasra rakta maga elé. Ezeket az arcokat, vívódva az egyéniséggel és az anyaggal meg merte mintázni. De csak az arcot, az egyéniség és a jellem legfontosabb külső alakzatát. A többit, az egész testet, a tartást, a gesztust még nem rakta az arcok mellé. Talán azért nem, mert ezek a másodlagos jegyek elvonják a figyelmet a tömör és lényegbe világítani akaró arcvonásokról, másrészt a kutató munka ezt még nem írta elő a művész számára? A szobrász másik lelki tartományában a nők, a női testek az útjelzők, vagy ha pontosabban akarunk fogalmazni: a női test az a forma, amelyben az érzelmek és a hangulatok nála felszínre törhetnek. Itt is az olvas- mányi élmény, a biblia hatása a nyomravezető. Ma már nem tudjuk elképzelni, hogy egy mai asszony, a hatalom és a tiltott szerelem szörnyű tébolyában egy ártatlannak a fejét követelje az érzésbe beleőrült férfitól, egy tánc ellenértékeképpen, de ezt a Salomét, ahogyan a földre kuporodik a neki mindenek felett fontos levágott fejjel, azért értjük meg és sajnáljuk, mert elhisszük róla: azért vágatta le Keresztelő János fejét, mert nem tudta elviselni ennek a férfinak a tisztaságát, megközelíthetetlenségét. Ha a gipsz-szobor ezeket a gondolatokat felébresztette, nem hallgatjuk el e mű termékenyítő hatását a nézőre-közönségre nézve. S ha már Saloméra ilyen kíváncsi szemmel tekintettünk, folytassuk a lelki megközelítést azoknál a kisméretű műveknél, ahol a klasszikus világ levegőjét véljük felfrissíteni. Szelíd hedonizmus és fellegtelen jókedv búj- kál az élvezetet megvallani kész testek körül, ahogyan a szerelmi extázist és az ivás mámorát egybecsendítik. Az 2
