Hevesi Szemle 8. (1980)
1980 / 3. szám - KÖNYVESPOLC
KÖNYVESPOLC IUÉV IB Kall Nem veszhet el, aki újraszüli önmagát” Káinok/ László összegyűjtött versei. Költői és olvasói igény, hogy megjelenjenek egy-egy költő összegyűjtött versei. A gyűjtemény közreadásának időszerűségét rendszerint; az életkor határkövei magyarázzák. A költő tenyerére veheti élete termését, az olvasó tenyerére teheti a művet, az embert, a költőt. Ebben a mozdulatban összefogódnak az idő távlatai, az emlékezés a jelen csodatételévé válik. Ez a mozdulat lehetővé teszi, hogy a néző a magasból szemlélhesse a felszín domborzatát, gyűrődéseit s leszállhasson, megsejteni, hol és mit rejt az embermélyi táj, vagy más hasonlattal: ha elragadtatta a dús lombozat, lehatolhasson a hajszálgyökerek titkáig. Kálnoky László 1912-ben született Egerben, nyilván a hetedik évtized közelsége indította a termés betakarításának gondolatára. Édesapja városi iőtisztváselő, tanácsnok, s ő is elvégzi a jogot, városi tisztviselő lesz, kitüntetéssel teszi le a közigazgatási szakvizsgát. Szívesen barátkozik, társaságba, futballmérkőzésekre jár, de egész lényében van valami különös, valami elmélyedő vonás. Ennek okát egy irodalmi esemény deríti fel. Huszonhat éves korában verskötete jelenik meg. Az élső. Az árnyak kertje. Kálnoky tehát nem jogász, nem közigazgatási szakember. Költő. Az orvostudomány még nem szakosodott annyira, hogy a költők sejtélettanát kutassa, ha általában többet tudunk is már az öröklésben szerepet játszó génekről; de bizonyos, hogy anyai ágról költői terheléssel érkezik a világra Kálnoky. Édesanyjának öccse, Kállay Miklós az 1900-as évek elején újságíró, költő Egerben, később, országos hírű műfordító, darabjait az Üj Színpad, a Nemzeti Színház mutatja be, Rilke, Rostand, Racine fordítója. Egyébként meghökkentő fiatalember. Talán nem érdektelen az a kis történet, amelyet Káló Miklós ügyvéd beszélt el róla; mint kortárs és szemtanú. Kállay, ifjú jogászként, sétabotjára támaszkodva szemlélődött a Lyceum sarkán, amikor arra sétált titkára kíséretében Samassa József bíboros, érsek. Az érsekre annyira rá volt írva, hogy bíboros, Kállayn annyira meglátszott az ifjú jogászi öntudat, amint végigmérte a tekintélye teljességében tündöklő főpapot, hogy az visszalépett s megkérdezte: Miért nem köszöntél? Kállay válasza ez volt: Mert nem ismerlek. Titokban az érseki jogakadémia egész polgársága tapsolt Kállay Miklósnak. Kálnoky László már első verskötetében a formai pontosság fegyelmével lép elő. Mindent tud, amit a versről, mint műfajról tudni kell, s mint a versképlietek, a témák is változatosak. Szerelem, amely a csalódás szonettjeit íratja meg: / ... minden szonett leólmozott koporsó / amelyben holtan fekszik már az emlék. / vád és viasikodás a meg nem nevezett istennel. / Örömöt okoz tán, hogy művedet lásd? / hogy a vegyész új gáz után kutat / s akár a poloskát, úgy irtjuk egymást. /, ifjúi játék a halál gondolatával, Petroni- usként a fürdővízben vágni el a csukló ereit; itt leír e|gy feledhetetlen sort: / a vért a víz Lágy ajka szívja el... / A húszas-harmincas évek kisvárosi szellemi nyomorúsága fojtogatja: / Hogy e vidék mocsár, amely / százezer álmot temet és / mindig friss életekre tör / egyre tartósabban gyötör / a keserű megismerés. / Ilyen világban: / a megkínzott agy elbuitul / és rémképekkel álmodik. / A költő könyveihez menekül s egy különös francia egyéniség éleszti lázadásait. A romlás virágai-nak költője, Baudelaire. Erről vall Kálnoky a szelleméhez intézett balladában: / Te, akit egyediül vallók csak mesteremnek / mily éji óceánt borít föléd a holt / idők áramlata, míg bennem megteremnek / e verssorok s nekik a Belőled kivont / ílui- dum életet és keserű erőt ad. / A holt szív füveket ekként termékenyít; / hajszálcsöveken át savat és égni hőt ad / s a karcsú szárakon zöld mérge felvirít. / A mondatkapcsolás és hasonlatok meglepő fordulataival a nyárspoigárókat meghökkentő francia költő nem mint állandó hatás jelentkezik Kálnoky költészetében; arról van szó, hogy Baudelaire felszabadított egy meglevő képességet a költőiben a különös, a groteszk rápiilantás és kimondás képességét. Öröklött képességei közé tartozik ez, nem véletlen, hogy feljegyeztük a nagybátyjával, Kállay Miklóssal történt epizódot. Mindezek a művészi tulajdonságok elegendők lettek volna Kálnoky magas költői szintjének, teremtő tehetségének, virtuóz formai tudásának elismeréséhez. Ám a sors még többet adott a költőnek, azzal, hogy többet vett el tőle, az embertől. Szokatlan jelenség: a mátrai szanatórium műtőasztaláról szárnyal a csillagok közé, a világirodalom csillagai közé költészete hattyúja. A költészetet manap fehér hattyúhoz szokás hasonlítani. Kálnoky madara sötét tollazattal ível fel. Egyedülálló csillag, csak ő tudja elérni magát pályája további műveivel. A „Bordaműtét” és a „Szanatóriumi elégia” nem egyszeri, döbbenetes élményt tükröz, hanem az embert megalázó szenvedés nyomán kialakult kemény magatartást. Az Ember szédül, mert a műtét megbontotta teste egyensúlyát, de a Költő verssorai összeszorított foggal menetelnek. A lélegző felület felére csökkent, ennyivel kevesebb az oxigén, s a szív sokáig megérzi ezt, de a költőt bámulatos erő tartja fenn. / Hogy a sebész kivett két bor- darészt belőlem / a természetben mit jelent / s éppúgy, ha a halál elrabolja tőlem / iaz örökkévaló jelent? A félelem felém hiába is lopózna / nem fogom görbülő gerinccel, szolgamódra / kérlelni a könyörtelent / Csak néha enyhül meg, látva a beteg lányokat: / A legtöbb Lány olyan fiatal volt s törékeny / hogy összeszorult a szívem / Félénk virágok a halál forgószelében. / Összebújtak nyolcán, tízen. / Könnyű lépéseik, ha csend van, szinte hallom. / A kettős lift felé siettek át a hallom, / kopogva kis cipőiken. / Ez a vers a fegyelmezett jajkiáltás csodája kótszáztíz sorban. Az ártatlanul megkínzott test és szellem ökle döngeti a reménytelen lét falát, s mintha Wilde „Reading! fegy- ház”-ának falai vernék vissza e sötét lázadás mozdulatát. Honnan ez az erő, mely zablát vet a kitörő indulatnak? Az „Ars poeticában” szól róla: / Panaszkodom hogy túl kevés / a levegőd s megfojt e század? / Jó oxigén a szenvedés, / vele izzítsd forróbbra lázad / Csak rajta, törd belé fogad / szikláiba a gondolatnak / és rázd a rozzant rácsokat, / mik mellkasodból megmaradtak. / Sok műre kell még erő, sok küzdelemre. A nyugtalan alkotó tépelődéseiben fém keménységű képek jelennek meg, eltűnnek, majd ismét visszatérnek.: / Bár él a lényeg millió alakban / kezdetleges elmém nem érti meg. / Számomra titka áthatol hatatlan / mint kerge légynek az ablaküveg /; egy létező valóságból üzennek / a tapintásnak, fülnek és a szemnek / s nem fejthetem meg üzenetüket. / .... pedig: / Hiszem, hogy tudni s látni van jogom... / Fogcsikorgatva vívok / a kozmikus közönnyel háborút, / mert szellemem gyarló burokba zárta. / De, jaj, egyetlen birtokom e zárka / 61
