Hevesi Szemle 8. (1980)
1980 / 3. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Bakos József: A mai színpadi beszéd hangzása
TUDOMÁNYOS MŰHELY A mai színpadi beszéd hangzása Több éves megfigyelésünk és tapasztalatunk alapján szólunk a címben jelzett témáról. Sok színházi este élményével és csalódásával színezett és terhelt tapasztalatszerzésünk nyomán alakult ki bennünk a mai színpadi beszéd hangalakjával, akusztikumával kapcsolatos véleményünk. Elsősorban abban a hatásmechanizmusban formálódott ki egy-egy megjegyzésünk, amely a hallgatót éri a színpadi beszéd hangzásának önálló kifejező szerepében. A jól érthető, a szép hangzású és kellemes hallásélményt is nyújtó színpadi dikció önmagában véve is olyan művészi tevékenység, amely a pontos szöveg- mondás szolgálata mellett a hallgatóságot a beszéd fegyelmére és tiszteletére is neveli. A gesztus, a mimika csak egyik eszköze a színészi kifejezésnek. A fő: a beszéd. Ezért a színész beszédének nemcsak a hangzó beszéd alaptörvényeihez, normáihoz kell igazodnia, hanem azokhoz a hanghatásokhoz is, amelyek a szerepekre szabott dialógusokban úgy erősödnek fel, hogy a megfelelő hangzási, akusztikai sajátosságok révén a színpadi beszéd jellegét és stílusát meghatározzák. A legkisebb lazítás is a szerep megformálásának akusztikus tényezőiben nemcsak a hangos élmény minőségét befolyásolhatja, hanem az egész színpadi előadás hatását is leronthatja. A színész beszédének melodikus oldalával nemcsak informál, hanem interpretál is. A rendező beszédkultúrája, kifinomult hallása is segítheti a művészt abban, hogy a legmegfelelőbb legyen a színpadi beszéd akusztikai folyamata. A művészi megformálás igényével nemcsak arra kell törekednie a színésznek, hogy beszéde érthető legyen, hanem arra is, hogy a retorikai, deklamálás- beli sablonoktól mentes, beszédmelódiájában a funkció nélküli hangváltások ne terheljék a színpadi beszéd hangalakját. Erről azért kell külön szólnunk, mert ma a hangerőváltásokban, a feleslegesen hangos részek és a természetellenes halksággal intonált szövegegységek hangosításában nemcsak stílustörést kell látnunk, hanem akusztikumtörést is. A színészi teljesítmény jellegét és minőségét a beszéde, beszédének hangzása is motiválja. Ezt pedig a színházterem akusztikája és a színház légköre mellett a rendezési formák és módok is befolyásolhatják. Ha pl. nagyon „lármás” a színpadi látvány, ez funkció nélküli hangoskodásra csábíthatja a színészek beszédét. Ha igaz az, hogy a beszéd hangalakja, köntöse a gondolatoknak és érzelmeknek, akkor a harsányságban uniformizálódó színpadi hangzás feltétlenül akadályává válik a művészi teljesítménynek is. A mai színpadi beszédet jellemző hangzásformákban gyakrabban jelentkező hangerőtöbblet nemcsak a színpadi beszéd esztétikumának hatásfokát rontja le, hanem a színészi játék hamis gesztusait is szinte akaratlanul felnagyítja. Ha a színész „elüvölti, s nem alakítja” (Németh László: Képzelt beszélgetés) szerepét, akkor a túl- hangosított jelenetek árnyékában, a deklamációs lendület és az érthetőség párharcában az utóbbi veszít. A „színfalhasogató” dikció s az erőteljesebb ráhatás szándékával megnövelt hangerő a szöveg értelmi, logikai szempontú értelmezését is lehetetlenné teszi mind a színész, mind a hallgató számára. Azt a hallgatóság is nagyon jól tudja, hogy a színpadi beszéd hangfekvése általában magasabb, mint a természetes élőszóbeli közlésé. A színészek hangjának valóban át kell jutnia a rivaldán, de a hatásos színpadi beszéd mégiscsak erőlködés nélkül és célszerűtlen harsányság nélkül legyen hangos. A jó da49
