Hevesi Szemle 8. (1980)
1980 / 3. szám - JELENÜNK - Farkas András: Visszajelzés
Mi jogon szólunk most a 'koncepcióról, a vezérlő elvekről? Hiszen talán ma is éppen olyan laikusok vagyunk a rendező, a színházvezetés, olykor a társulat egyes tagjai szemében is, mint évekkel, évtizedekkel ezelőtt, amióta koptatjuk ennek az átépített színháznak a küszöbét? A közönség és véle a kritika szólhat. És nem is laikusként! Mert a színház miértünk van, azért, hogy este beüljünk a nézőtérre — ezért fizet is nekünk az állam, s nemcsak azzal, hogy szubvencionálja a színházat, hanem minden egyes nézőnek a helyár egy részével! — és ha mi nem tudjuk elhinni az erőlködést az illúzió megteremtésére, akkor nincs az a rabulisztikához értő szakember, aki bebizonyíthatná, hogy a színház jó, a szakemberek koncepciója jó. Meg kellene vallatni a társulatot, titkosan, írják le válaszaikat az alábbi kérdésekre: 1. ) Milyen színdarabban szeretne játszani? 2. ) Melyik szerepet játszaná el legszívesebben, ha kitűznének valami jutalomjátékfélét? 3. ) Kikkel szeretne egy darabban játszani és miért? 4. ) Milyen darabokból állítaná össze a következő évad műsorát? 5. ) Milyen elemző munkát végez el alkalmankint egymaga a kapott szereppel összefüggésben? 6. ) Hogyan érzi a rendező munkáját, mennyire alakítja őt és a felfogását az első próbától a bemutatóig és azon túl? 7. ) Volt-e már lelkiismeretfurdalása amiatt, hogy egyegy figurát rosszul, vagy felszínesen fogalmazott meg? Jelenet a Tartuffe-ből: Dégi István, Blaskó Péter és Tímár Éva 8. ) Ismeri-e annyira a közönséget és az ízlését, hogy megmondaná: milyen arányban kell keverni a klasszikusokat, a moderneket egy évadon belül, hogy az igény akár viszonylagosan is kielégítettnek mutatkozzék? 9. ) Olvasott-e új darabokat, megismerkedett-e az új stílusirányzatokkal, amelyek módosítanák eddigi felfogását, szemléletét a színházról, a színészről, a közönségről? 10. ) Mit kívánna a rendezőtől, akkor is, ha hosszabb távra működik vele együtt, vagy csak akkor, ha egyetlen produkció erejéig a rendezője? 11. ) Mit tart egyáltalán a rendező és a színész viszonyáról? 12. ) Hányszor bukott meg szerepében önmaga miatt és olyankor, amikor a felelősséget a lelkiismerete előtt is másra tudja áthárítani? Ezek a kérdések nemcsak a képzeletben kaphatnának helyet, hanem az életben, azokban a felelősségről szóló beszélgetésekben is, amelyeknek meg kellene születniük. És nem is csak úgy, hogy a színészt kérdezzék meg, a színészeket faggassák ki a társulat felelős vezetői, hanem a társulat tagjai is a vezetőket. Ennyit a koncepcióról, amely legalább ötven százalékban eldönti egy-egy évad sorsát. Itt a nagy titok az, amit már Kazinczy Ferenc így fogalmazott meg: Jót s jóit Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted, Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot! Nincs kedvünkre végig vinni az aprólékos munkát, a szereposztásokat illetően, ha a Kazinczy-féle második kívánságra utalunk: azt ugyanis, hogy megállapítsuk, mennyire adták elő jól ezeket a darabokat. Rögtön egy kérdés ágaskodik: volt-e megfelelő színész-anyag ahhoz, hogy bizonyos vállalkozások megvalósulhassanak, másrészt a színészek hogyan kaptak helyet és levegőt az évadban, ezekben a darabokban? Statisztikai kigyűjtés segítene elsősorban annak kiderítésében, hogy sok érett színész az egész évad jelentős részében nem jutott színpadhoz. Vagy úgy jutott volna oda, hogy méltóan, önmagáért mindent megtehetett és a kapott feladatot a saját szintjén megoldhatta volna? És mit csináltak ezek a színészek addig, amíg helyettük mások dolgoztak? Hol volt az a társulati és erkölcsi erő, amely arra késztette volna ezeket a tisztességes gázsiért szerződtetett nőket és férfiakat, hogy felkészültek volna az újabb feladatokra? Hány fejlődési grádicsról és nagyot előrelépő! színészről számolhatunk be ebben az évadban, amikor azt mondjuk, hogy ez és ez az alakítás új oldaláról, új, élénkebb színeiről véteti észre ezt vagy azt a színészt? Vagy dobjuk, ha nem is harsányan, de a lelkiismerethez szólva azt az éneki viszafejlődést a serpenyőbe, amely a Dubarry szereposztását Egerben azonna. átalakítani késiztette? Azt a tényt tudniillik, hogy ideszerződik egy teheted- ges fiatalember, aki nem tud játszani, mert még neu tanították meg rá, nagyon énekelni sem tud, mert mé| a nyers hangot nem képezték ki megfelelően. De ro- konszenveí ébreszt és jobb, színpadibb jelenség, mint az aki korábban az operettekben az énekes-szerelmest játszotta. Eltelik néhány év, a fiatal színészt bizalom öve zi, pátyolgatják. Elérkezik közben egy pillanat, amikor nem a színház vezetősége, hanem a közönség méltatlan kodva veszi észre, hogy ennék a színésznek — majdnen azt írtuk, ennek a dédelgetett fiúnak — még anny játékkészsége sem maradt, mint a megérkezés pillana tában ígéretként volt. Aztán azt is megdöbbenéssel ál lapítja meg, hogy már hangja sincs, énekelni meg mint 36
