Hevesi Szemle 8. (1980)

1980 / 3. szám - JELENÜNK - Farkas András: Visszajelzés

lem színész igyekezete azonban egyoldalúsághoz vezetett és a széria azt eredményezte, hogy minden más produkciót másodlagosnak minősítettek. Legalábbis a szereposztásban !

Azt nem állítjuk, hogy manapság könnyű színházat vezetni. Kevés a jó darab, kevés a jó magyar dráma, amelyhez egy ilyen színház adott feltételei mellett hozzányúlhatna. De ez a panasz mikor nem volt időszerű? A nagy színházi egyséniségek, akár rendezői, akár színészi, nem minden bokorban teremnek és nem minden pillanatban! De a színház kollektív művészet és az összjáték, a megfelelő szinten jelentkező becsületes munka bizalmat szerezhet ennék a műfajnak — a közönség körében. Végtére is a színház van a közönségért és nem fordítva.

S ha már a rendezői szemléletről, a rendező személyének meghatározó fontosságáról és jelenségéről beszéltünk, foglalkozzunk röviden az idei évad anyagával ebből a szemszögből, a rendezői koncepciók és elképzelések oldaláról is.

IV.

Elképzelésekről, koncepciókról beszélünk, többes számban. Illik vagy egyáltalán lehet ezt tennünk? Hiszen a színházi munka új irányítója az évad elején ünnepélyes és megalapozottnak tűnő nyilatkozatában elmondotta, milyen szempontok, meggondolások fogják irányítani az ő munkáját. Mit is mondott Csiszár Imre, mit írt le beköszöntőjében: „Mint a színház művészeti vezetőjének, már nem egy-egy produkció megrendezése a feladatom, hanem egy egész színházi közösség egy alkotóműhellyé, alkotó kollektívává formálása, mely egy meghatárzoott koncepció szerint működik.” Nagyon fontos mondat, alkalmasint arra is jó, hogy a szembesítés a program és az átmeneti évad eredményei között létrejöhessen.

Elismerjük, hogy a poszt — mármint a főrendezői — nagyon felelősségteljes és tőle az egész színészi-művészi közösség irányítása elvárható. Ha programot ad, elsősorban azt önmagának írja elő és csak másodsorban annak a közönségnek, amely tőle függ. Innen nézve vagyunk mi elégedetlenek, vagy finomabban szólva, ■arra érzünk kedvet, hogy ezt a nagyon sokra kötelező programot visszakérdezzük: mi is termett meg belőle?

A hatásos műhely kifejezés, a műhelymunka meghirdetése mit takar, ha a tényeket szembesítjük a programmal? Az egri bemutatókat vendégrendezők dirigálták végig. Mindegyik rendező más-más felfogással, más-más egyéniséggel, szájízzel, felelősségvállalással, jó vagy még jobb tűrőképességgel jött és vonult tovább. Amit kapott, mármint a színészi erők kiosztását, azt vagy elégedetten megköszönte a lehetőséggel együtt, hogy itt rendezhetett, vagy duzzogva továbbállt. Egy biztos: a színészekben nem fedeztünk fel elementáris változásokat. Nagy alakitásotoról csak jóindulattal és csak ritkában számolhatunk be, akkor is inkább olyanokról, akik szigetként emelkedtek ki a közönség által régen megszokott stílusukban játszó színészek közül. Akik így, vagy úgy, ki tudtak virítani!

Ha a szereposztást végigolvastuk, nagyjából megjósolhattuk, ki és milyen gesztusokkal fogja eljátszani az általa elhitt, vagy kényszerből hordott jellemet, mert a soros rendező nem bíztatott senkit arra, hogy az új szituáció, az új lélektani helyzet, az új darab újabb vagy más jzelleime, a jellemeknek egymáshoz való viszonyai valami mást is kívánna, mint amit ettől vagy attól a színésztől megszoktunk. Az alkotó kollektívát bizonyítottnak lehet látni azzal is, ha a függöny felgördül és az előadás „lefut”, hiszen mindenki megtette a magáét, ezért szerződött a színházhoz, és a Munka Törvénykönyve szerint teljesítette kötelességét. De itt mi egészen másra gondolunk! Valami olyasmire, ami a Tartuffe előadásán történt. Arra, hogy egynémely színész erre az egy alkalomra otthon hagyta beidegződött mozdulatait és selypítését, remekül deklamálta a verses szöveget. Senkinek nem tűnt fel, hogy itt valami iskolás nyelvezetű, vagy netán nem is eredetiben, hanem egy jó fordításban színpadra kerülő több száz éves darabot élvez. Mert gazdája akadt a munkának, egy színházi hosszra mindenkiben élt a becsületes hiúság, megmutatni, azt is, amit eddig nem. kérték tőle, vagy amit eddig fel sem fedeztek benne.

Több negatív ellenpéldával is szolgálnának, de csak egyet említenénk meg, arra vonatkozóan, hogy volt-e műhelymunka és az a munka meddig terjedt. A Pyg- malionban merő szereposztási tévedés, vagy kényszer folytán, a hősnő apját Kanalas László játszotta. Most azon ne vitatkozzunk, hogy ez a kanálisiból feltörekvő, londoni vagány az eszét használva mekkora jellemé, vagy társadalmi alakzattá nőhet fel. Ne vegyük figyelembe azt sem, hoigy ezt a figurát hányféleképpen, milyen árnyaltan és milyen elgondolkodtatóan lehet feltérképezni a játék számára. Azt se igen említsük meg, miért éppen ott kell megjelennie, Shaw miért .akkor és miért úgy lépteti őt elénk. Azt azonban már el kell hinnünk, hoigy ez a figura sem ilyen, sem olyanokból nem terjeszkedhet semmiféle trükkel azok elé, azok rovására, akiknek a mondanivalója, szerepe, a nagyon is komoly játék döntő szakaszában sokkal több, értékesebb, mint az övé. Ha tehát ez az epizódista — a többihez képest az! — a játék döntő1 fordulatában éppen a fő mondanivalóról viszi el a figyelmet valahová és mindent megtesz, hogy a közönség rajta nevessen, magyarul a színész a nézőtér puhábbik részét főzi, és megfőzheti, akkor alapvető a baj.

Gondoljuk, a koncepcióhoz tartozik az is, hogy valamilyen szempont szerint válogatták össze végülis a darabokat, amelyeket a színház eljátszott. Ha újból felsoroljuk őket, ha újból végigvizsgáljuk ilyen vagy olyan nézőszögből, akkor sem tudunk semmi olyan „vonalat” felfedezni, amely mögött a szellemi rokonság, vagy nyilvánvaló színházi indokok magyaráznák a bemutatókat, és azok sorrendjét.

Ha egy másik magyarázati lehetőségen végigmegyünk, azt is hihetné az ember, hogy a színház szakemberei tudták, milyen erők állnak rendelkezésükre, ezekhez a képességekhez, készségekhez válogattak össze darabokat. Ez ugyan nehezen elfogadható indok, de vizsgáljuk meg! Harmincöt férfi színész és huszonnégy színésznő állt ebben az évadban a színház szolgálatában. A huszonegy tagú énekkar és a tizenkét tagú tánckar kiegészítette ezt a viszonylag nagy számot.

A színészek foglalkoztatása talán a leggyengébb pontja annak a koncepciónak, amely szerint ezt az évadot — és a megelőzéseket — megszerkesztették.

Tudjuk, hogy nem 1979. szeptemberében kezdődtek el ennek az évadnak a hibái. Keserű szájízzel állapítjuk meg, hogy a színház vezetésében évek óta észleljük a határozatlanságot, a lassú, de makacs színvonalsüllye- dést, amelyet nem lehet csak úgy egyszerűen külső, vagy objektív okokkal megmagyarázni, a magyarázat hitelességét számtornákkal, a közönség ragaszkodásával kivédeni.

35