Hevesi Szemle 8. (1980)

1980 / 3. szám - JELENÜNK - Farkas András: Visszajelzés

Mit kapott hát az egri közönség a Gárdonyi Géza Színháztól az 1979/80-as évadban? Fazekas Mihály Lúdas Matyijét Sehwajda György színpadra alkalmazásában, zenés kísérettel; Ödön von Horváth Férfiakat Szelistyének vígjátékét, Hidas Fri­gyes zenéjével; Sarkadi Imre színművét, a szerzőnek a Ház a város mellett című korai darabját; a litván író Saulius Saltenis' Sicc, halál.. . című kétrészes színmű­vét; Millöcker1 nagyoperettjét, a Dubarryt; G. B. Shaw Pygmalionját; C;amus Félreértését; Ariano Suassuna népi komédiáját, az A kutya testamentumát; Moliére Tartuffe-jét és az évad befejezéséként Breffort és Mon- not zenés komédiáját, az Irma, te édest. Szilveszter tá­ján kiegészítették a műsort egy kabaré-összeállítással. Ezzel tehát az Egerre betervezett kilenc bemutató elő­adás megtörtént, a tervet teljesítették. A tervben azon­ban még szerepeltek, mint a vagylagos felmentő, vagy magyarázó lehetősége: Szirmai Albert Mágnás1 Miska című operettje, Bertolt Brecht Szecsuáni jó lélek cí­mű műve, Kazys Saja litván írónak a Koldusok; szigete, Erich Knight Sam Small csodálatos élete, Poe—Sándor— Molnár: Miért kell megölni E. A. Poe-t?, Ruzante: Csa- podár madárka, Mészöly Miklós: Bunker, Witkiewicz: Vízityűk, Boris Vian: Birodalomépítők. Ha a bemutatott darabokat aszerint mérlegeljük, hogy a színház kötelessége elsősorban is magas szinten él­ményt, nemes szórakozást, erkölcsi okulást és gyarapo­dást, művészi áhítatot, a lélek szerinti közös munkát nyújtani, akkor a kilenc bemutató közül ezt az igényt csak három esetben véljük kielégíteni. Éspedig: G. B. Shaw Pyigmalionjában, Ariano Suassuna népi komédiá­jában, de mindenekelőtt és felett Moliére Tartuffe-jében. A többi darab aktualitása az egri szíházban megkérdő­jelezhető. A Fazekas Mihály által megörökített história nem igazán színpadképes mese, bár Sehwajda feldolgo­zása igyekszik közel hozni az untig ismert, anekdotái méretű történetet — talán az erkölcsi tanulság okából is. Ödön von Horváth egy Mikszáth által már korábban és kedélyesebben feldolgozott anyagot vesz elő, hogy az­tán az ő színpadán valami mássá alakuljanak ezek a hő­sök és hősnők, mint amit mi már operettszinten szí­vünkbe zártunk. Nem tudni, jó választás volt-e a két litván szerző közül Saulius Saltenis darabját válasz­tani, mert ezek az epizódok, ahogyan a kisgyermek ál­tal átélt kegyetlen napoík sok felhanggal megírt, elját­szott képét pergetik le előttünk, végül is nem hoznak színpadi küzdelmet, olyan lélektani csatát, hogy az ál­lóképeket emlékezetesekké tehették volna. A Dubarry bemutatása az adott éndkesi körülmények között isten­kísértésnek tűnt, bár a szórakoztató szándék ennek a nagyoperettnek a bemutatását feltétlen indokolhatta. Az Irma, te édes annyira bravúr-darab, annyira két kitűnő jellemszínészt tétélez fel, hogy ezt a bemutatót még betervezni sem lett volna szabad. Még két darab van, amiknek ,az egri színre kerülése tévedésnek tűnik, ha komolyabban és a bemutató utá­ni közönséghangulatot ismerve szembenézünk a tények­kel. A Sarkadi darab éppúgy egy kezdő író munkája, mint a Gamus-é. Az elsőben a jellemek nincsenek jól kibontva még, legalább is, nem az igazi drámaíró Sar­kadi Imre szintjén, a cselekmény is eléggé sűrítetten. Camus Félreértésében az egzisztencializmusnak egy ko­rai szakasza, az írónak, az általa elfogadott szemléleti pontnak egy olyan színpadi tükörképével ismerkedünk meg, amely ma már csak legfeljebb visszatekintésnek tűnik egy oly korszakra, ahol és amikor ez a lélektani búj ócska megszülethetett. Lehet, hogy merő tapintatlanság utólag kérdőjeleket tenni a bemutatók .mögé, hiszen kibicnek és főként utó­lag semmi sem drága — mondja a színház akármelyik tagja. Mert az nem kétséges, hogy a szakemberek az­zal a hittel mentek neki az évadnak, hogy a közönség nagy reményekkel várhatja a bemutatókat és a legtelje­sebb megelégedéssel, gazdagabban távozik a színház épü­letéből a bemutatók után. Tudjuk, ezer a magyarázat és az indok! Van itt ma­gyar szerző is, magyar téma is, világirodalmi szint is, modern darab is, elegánsan tálalt egzotikum is. Végülis mit akarhat a közönség és az annak nevében néha eré­lyesebben megszólaló kritika? Mindig is csák egyet: a művészi élményt. Hogy ha a közönség a színházból az előadás után kilép, azt érezze, akik a poros deszkákon játszottak, értékes aján­dékot nyújtottak át a számára. Ezt a nagy és szép ér­zést maradéktalanul a Moliére bemutató után éreztük némi hőfok-eséssel Shaw Pygmalionja és Suassuna né­pi komédiája után. Mindez csak a darabok összeválogatásán múlott? Alig­ha! Nem terjesztünk elő most listát, nem is lehet cé­lunk ez alkalommal elmesélni, mit és hogyan kellett volna összeszervezni, hogy az egri közönség általában jól érezze magát a saját színházában. Ahhoz szélesebb alapozású színházi kutatást, közönségvizsgálatot kellene elvégezni. Az egri közönség, nem egészen indokolatla­nul érzi úgy magát1, mint az albérlő általában, amikor a főbérlő minden jogot és kötelességet a saját szem- pxmtjai szerint érvényesít, vagy érvényesíthet. Joga van azt elvárni ennek a közönségnek is, hogy a színházban érett művekben, a szakma és az írott szó, tehát az iro­dalom és a színház mai tudása jelenjék meg előtte, hogy élményeivel beleilleszkedhessék az országos fo­lyamatba. Ismerjük azt a színházi (gyakorlatot is, hogy a magyar szerzők csaknem intézményesen vidékre szorulnak le az ősbemutatókkal, mart a pesti színházakban a rendezői elképzelés és akarat nemigen tűri meg az irodalmi el­sődlegességet, a szerzőnek a saját gondolataihoz és el­képzeléseihez fűződő ragaszkodását. Magyarul: a szer­zők nem szeretik, ha a színházi rendezők egy nekik át­adott nyersanyagnak tekintik a darabot és aztán kény­telenek tűrni azt, amit a rendezők csinálnak. Mélyre ható szemléleti változás, vagy lecsillapodás kellene most már, hogy a színház rendeltetése, a műfaj, a műfajon belül az: írók és a színházi szakemberek együttélése, a közös ügy, a színház, a magyar dráma érdekében meg­oldódna. Ma még a rendezők esküsznek rá, hogy a te­lefonkönyvet is el tudják játszatni, semmi egyéb nem fontos, csak a szakma és mindenki mondhat, amit aikar, mert a színház látvány és cselekvés és ehhez senki más- nak szakmai belépője nemigen lehet. Nem akarunk több évre visszatekinteni a színház mű­sorára, de úgy tűnik, hogy hosszú távon — mióta az önálló színház megszűnt Egerben — nincs elképzelés, milyen állandóság és milyen változandóság is irányítsa ezt az együttest. Egy időben utána j átszőtták a pesti színházak műsorát. Ez azzal a nyilvánvaló veszéllyel járt, hogy összehasonlítási lehetőségek nyíltak: a közön­séget nem hangolta fel, ha azt érezte, látta, hogy a vi­déki színész szerény visszfénye akar csak lenni egy pes­ti pályatársának. Aztán jött a Csehov-korszak. Talán ebben az idő­szakban volt a színház a legegységesebb. Néhány jel­34

Next

/
Thumbnails
Contents