Hevesi Szemle 8. (1980)

1980 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Nyolcvan éve született Remenyik Zsigmond

Hasonló módon bővül ki a regény cselekményének időtartama. Lémért György váratlan lázadásának és öngyilkosságba kergettetésének története alig néhány hó­napot ölel fel 1907. január 18. és november 27. között. Az egymásra következő tanúvallomások ezt a viszony­lag rövid időszakot világítják meg. Eközben azonban maguk e vallomások is állandóan bővítik a regényidőt: Lipovniczky árvaszéki elnök és Gruber szállodás beszá­molója 1917-ben, Nádasdyné visszaemlékezése 1926-ban, F. L. emigráns újságíróé 1937-ben, ifjabb Mátyási Sán­dor mérnöké 1935-ben vagy 1936-ban hangzik el. A szomorú emberi tragédia társadalmi hátterét felderítő író ennél is jóval nagyobbb időszakot tekint át. A sze­gény nép nyomorúságát és elnyomatottságát ecsetelve visszatekint a múlt századra, sőt történelmi dokumentu­mokat idézve régebbi korszakokra is. E visszatekintés során a régi Magyarország „ezeréves” nyomorúságával vet számot, a kelet-európai elmaradottság évszázados következményeit méri fel. Nemcsak az epikus anyag tere és ideje bővül, a tör­ténet jelentésköre is. A cselekményes mozzanatok, a ta­núvallomások köré szerveződő kommentárok, történel­mi és publicisztikai fejtegetések, valamint dokumentu­mok arra utalnak, hogy Lénárt György szerencsétlen történetének szinte példázatos értelme van. Maga az író is ezt a példázatosságot hangsúlyozza: „ennek a szegény Lénárt Gyurkának esete több, mint egyéni, személyes ügy, ez maga az egész magyar múlt, mondhatnám, múlt és jelen, úgy, ahogy volt és úgy, ahogy van, gőg, tu­datlanság, szenvedés, kevélység és keménység!” Valóban, a regénytörténetet szinte átszövik a példázatos motívu­mok. A vadászat több alkalommal megjelenő mozzanata azzal a halálos hajszával hozható párhuzamba, amely­nek a szerencsétlen csendőrfőhadnagy lesz áldozata. A temetés, a téboly, a tűzvész motívuma egy társadalmi réteg végső züllésére és kényszerű pusztulására utal. Jelképes értelme van a regény címének, sőt a korábbi Sötét múlt, illetve Halotti beszéd címváltozatoknak is. Remenyik Zsigmond műve az országos pusztulás félel­metes bizonyítékait sorakoztatja fel: megromlamak és elpusztulnak a humánus értékek, az emberi kapcsolatok, mindaz veszendőbe megy, ami az életnek értelmet ad. Az öreg Lipovniczky keserűen állapítja meg: „akárho­vá nézett az ember, csak foszladozó hullafoltokat lát­hatott a merev rend festett koporsódeszkái mögött, gyil­kosságot, fosztogatást, rablótámadást és tömeges öngyil­kosságot ___” A Por és hamu cselekménye, az egymás­r a következő tanúvallomások, az írói fejtegetések és a regénybe emelt dokumentumok Remenyik Zsigmondnak azt a meggyőződését fejezik ki, hogy a régi Magyaror­szág társadalma mindenképpen megérett a pusztulásra s méltán teljesedett be rajta a történelem ítélete. A régi Magyarország társadalmi berendezkedését: az úri rétegek zabolátlan hatallmaskodását és a szegény nép szörnyű elmaradottságát Remenyik Zsigmond a mo­ralista szenvedélyével és a hazafi kétségbeesésével mu­tatja be. Mind erősebb indulattal, mind több keserűség­gel ostorozza egyfelől a kiváltságokat, másfelől a szol­gaságot. Szigorú bírálata nemcsak az uralkodó rétegek erőszakos magatartását és a szegény nép elmaradottsá­gát érinti, a magyar társadalom egész épületét, sőt az egész ezeréves történelmi fejlődést célba veszi. Elke­serítő tapasztalatai szinte reménytelenné teszik. Ez a reménytelenség tör fel a Por és hamu nemzeti önbírá- latában és keserű vádjaiban!.. . ... A Por és hamuiban 'kifejezésre jutó nemzeti önbírálat mégsem pusztán az elkeserítő tapasztalatok következ­ménye. A moralista szenvedélynek időszerűséget adott a felszabadulás után kibontakozó nagy történelmi át­alakulás. Remenyik Zsigmond meggyőződése szerint a múlt szomorú nemzeti tapasztalatainak, történelmi mu­lasztásainak és vétkeinek feltárását a jelen társadalmi érdeke követelte. Nézete szerint a múlton okulva, an­nak történelmi tanulságait megszívlelve kellett volna hozzáfogni az új társadalom felépítéséhez. Regénye zá­rófejezetében a következő tűnődés olvasható: „Vajon vannak-e a múltnak valóban »tanulságai", és van-e va­lami erkölcsös, nevelő hatása annak, ha az író számon kéri, feltárja és megbélyegzi a múltnak látszólag por­ral betemetett, de az emberiség emlékezetéből soha ki nem törölhető maradványait.” Erre a kérdésre a regény igenlő választ ad: az író célja éppen az, hogy a múlt tanulságait tárja saját kora elé. Ahogy Remenyik mond­ja: „az irodalom az emberiség szellemi kincseinek, em­lékednek, tanulságainak és példázatainak az a példatára, amely magába foglalja, felöleli és hasznosítja az emberi tapasztalat eredményeit...” A széles körű történelmi számvetésnek, a moralista írói magatartásnak műfaji következménye van. Szól­tunk már arról, hogy a Por és hamu regénykompozíció­ját nem lehet azonosítani sem a „lineáris”, sem a „kon­centrikus” regény hagyományos formájával, azokkal a struktúrákkal, amelyeket Halász Gábor megjelölt. A koncentrikus módon szerkesztett, ámde figyelmét a tár­sadalmi háttérbe irányító regény, amely az epikus ele­meket a korrajz műfaji elemeivel egészíti ki, mondhat­nék, jellegzetesen kelet-közép-eurépai regényformát je­lent. Annak idején Kolozsvári Grandpierre Emil, majd Sőtér István vetette fel azt a gondolatot, hogy a ma­gyar regény valójában „epikaellenes” anyagból építke­zik: kiindulási bázisát olyan társadalom alkotja, amely általában nem ismeri a tevékeny emberi egyéniséget, az igazi közéleti cselekedetet. Ez a különleges helyzet kényszerűen megszabta a magyar elbeszélő irodalom le­hetőségeit. Ennek az irodalomnak — eredményesen cse­lekvő hősök híján — elsősorban a társadalmi háttérre és környezetre kellett összpontosítania figyelmét, a tör­ténelmi mulasztások, és tehetetlenségek okait kellett fel­tárnia. A regény ilyen módon a korrajzhoz, az emlék­irathoz, a vallomáshoz közeledett. Az öntörvényű cse­lekményt kényszerű módon dokumentarizmus, vala­mint publicisztikus kommentárok egészítették ki. Nem­csak a miagyar regény jellemző tulajdonsága volt ez, a román, szerb, horvát és szlovák regény is erre hajlott: Mihail Sadoveanu, Ivó Andric, Miroslav Krleza és Mar­tin Kukucin műveire gondolok. A Por és hamu ebben a tekintetben jellegzetesen kelet-közép-európai regény. Epikus tárgya nem a cselekvő ember, hanem a súlyos elmaradottságban veszteglő társadalom. A társadalmi és történelmi lét fölé hajló érdeklődés mindenütt csak erőszakkal és szenvedéssel találkozik. Remenyik Zsigmond kiábrándult történelemfilozófiáját keserves tapasztalatok alapozták meg. Ezt a filozófiát fejtette ki Apocalypsis Humana című regénysorozatának darabjaiban. Ez érvényesül a Por és hamu kommentár­jaiban is. Ez sötétíti el azt az antropológiai és történe­lembölcseleti látomást, amely a regényvilágból kibon­takozik. Remenyik Zsigmond kevéssé bízott az emberi nem erkölcsi haladásában, kételyekkel eltelve szemlélte a hatalmat. Mind több fájdalommal vette tudomásul azt a távolságot, amelyet az emberiség nemes törekvései és szerencsétlen léte között tapasztalt.., Reménytelenségében Bemard Shaw kiábrándult aforiz­máját idézte: „Az ember nem utolsó szava Istennek, ha 20

Next

/
Thumbnails
Contents