Hevesi Szemle 8. (1980)

1980 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Nyolcvan éve született Remenyik Zsigmond

nem tudja elvégezni a munkát, amelyet számára ikije'- lölt, akkor majd teremt olyan új fajtát, amelyik el tudja végezni.” Ez a keserű citátum zárja Lénárt György szomorú történetét és a köréje szövött írói elmélkedéseket.

Valóban ez zárná le a történetet: a „korrajzot” és a „vallomást”? Nem egészen, a Por és hamu írója nem tud belenyugodni abba, hogy az emberiség megváltatla- nul bolyongjon végtelen útján, hogy sohase legyen képes megszabadulni nyomorúságos terheitől. A regényt, különösen az írói kommentárokat és fejtegetéseket nemes küzdőszellem hatja át, e ez fordítani szeretne az emberiség szomorú sorsán, le szeretné győzni azt a reménytelenséget, amely a szüntelen tragédiák nyomán fakadt. A Por és hamu szövege az ellenállás, a lázadás szelleméről tanúskodik. „Élt, volt, és ma is van egy réteg ebben az országban — tolmácsolja Lipovniczky elnök az író nézeteit —, amely mint hamu alatt a parázs, izzik, sustorog, elégedetlenkedik és lázad, rombolva és korhasztva ezt az évszázados, mállóit koporsót, ezt az egész tehetetlen, pusztulásra ítélt és mégis oly nehezen pusztuló, magyar társadalmat, amit már csak a ránehezedő föld és a gyomrában pihenő, megkövesedett por meg hamu tart egyben úgy ahogy. Ezekhez a lázadókhoz tartozott a regény írója is, akinek lázadó egyénisége közvetlenebb módon is megjelenik és szerepet kap a történet folyamán.

A Por és hamut mint korrajzot elemeztük az imént. Remenyik Zsigmond szándéka szerint azonban nemcsak korrajzzal: társadalmi körképpel van dolgunk, hanem vallomással: személyes beszámolóval is. Akárcsak az 1937-ben közreadott Bűntudatban, amely szintén a régi Magyarország társadalmi berendezkedésével és erkölcseivel számolt le. E korábbi írói munka kettős1 tükörben: a szodográfikus valóságirodalom és a személyes vallomás tükrében mutatta be a nagy leszámolást. Móricz Zsigmond a „dzsentri lelkiismeretfurdalását” említette, Ignotus „nyilvános gyónásról” beszélt. A „lelki- ismeretfurdalás”, a „nyilvános gyónás”, a „bűntudat” motívuma van jelen a Por és hamu regényvilágában is. F L., a Pozsonyban élő emigráns újságíró a következő szavakkal biztatja munkára az őt meglátogató fiatal Remenyiket: „Egyszer valamelyiteknek meg kellene írni ezt, az egész ország lelkiismeretének felrázására, bűntudatának — ha van egyáltalán bűntudat — felébresztésére, feltámasztására.” Ezt a feladatot vállalta el Remenyik Zsigmond, ezzel a keserves és lázító feladattal birkózott a regény megírása során.

Ennek a feladatnak a vállalása, pontosabban e vállalkozás személyes története éppen úgy szerepet kap a Por és hamu regényvilágában, mint Lénárt György tragikus históriája, vagy az író társadalombírálata és történelemfilozófiai nézetei. Remenyik Zsigmond regényének ugyanis van még egy igen fontos, és jellegzetes epikus szála, van még egy szerkezeti eleme, és ez nem más, mint a személyes beszámoló. Beszámoló arról, hogy miként találkozott még dormándi ifjúságában: az „atyai házban’’ Lénárt György szomorú történetével, miként világosodott meg előtte fokról fokra ennek a történetnek a pontos alakulása és társadalmi háttere, s miként ismerte fel a régi Magyarország társadalmi berendezkedésének súlyos igazságtalanságait. A Por és hamu cselekménye és kommentárjai mögött a regény egy kevésbé feltűnő epikai rétegében egy felismerés története, egy bűntudat kialakulásának története bontakozik ki. Mondhatnék -azt is: magának az írónak a „fejlődésregénye,”, amely szinte minden tekintetben eleget tesz azoknak a műfaji követelményeknek, amelyeket a „román psyoho- logique”-ról szólván Halász Gábor megfogalmazott. A Por és hamu egy igazságkereső író regénye, amely személyes tapasztalatokkal és felismerésekkel vet számot. Kendőzetlen őszinteséggel beszél az igazságkeresők keserű kiábrándulásairól, egyszersmind halovány reményeiről. .%'■ -SCSI

Remenyik Zsigmond Latin-Amerikában

(Scholz László) Köztudott, hogy Remenyik élete legboldogabb szakaszának nevezte a Latin-Amerikában töltött éveket, pedig ha az ember végiggondolja csak futólag is, hogy milyen sorban volt ott része, s végigolvassa az ott született műveket, meg a későbbi visszaemlékezéseket, bizony egészen más benyomása támad: csupa kín, fájdalom, megaláztatás, zaklatottság tárul elé. Egy hazátlan, eget-földet káromló, dacos ifjú izzó szenvedéllyel átélt élete, amely még az Amerikába vetődött magyarok keserű sorsa közt is az egyik legfájdalmasabb. Csakhogy — s ezzel oldható föl először a paradoxon — Remenyik épp azt kereste, a kalandot, a halmozott élményt, a való életet, és a dél-amerikai földrész irtóztató világába merülve meg is találta. Boldog lehetett továbbá, mert a hatéves latin-amerikai pokoljárás — mert az volt — végül is elvezette őt ahhoz az írói-emberi megtisztuláshoz, amely egész prózaművészetének kiindulópontja és fundamentuma, s amely nélkül elképzelhetetlen Remenyik írói eszmevilága. Dél-Amerika Remenyik életében a szenvedések sorozatán át kiharcolt öneszmélés színtere, egyben katalizátora; fájdalommal és megpróbáltatásokkal terhes tájék, amelyet csak a későbbi Remenyik-mű szépít meg, s igazol.

Ebben a rövid emlékezésben most csupán a folyamat irodalmi vetületét igyekszem röviden áttekinteni, abból is csak a Latin-Amerikában keletkezett, spanyolul írt műveket.

Az első jel, hogy Remenyik bekapcsolódott a latin-amerikai irodalmi életbe, 1921 utolsó hónapjaiból származik, ekkor vetődött ugyanis az író Valparaísóba. (Egyébként nem tartom kizártnak, hogy korábban, talán már Argentínában is szerepelt valamelyik irodalmi körben vagy lapban, de ezt

mindeddig nem sikerült feltárni, s Remenyik sem említi.) Akkortájt alakult meg a chilei kikötóvárosiban egy kis avantgardista csoport, amely Remenyiket tüstént befogadta, felkarolta, s a műveit is kiadta. Ilyen gyors és egyértelmű irodalmi sikere — hiszen a kritika is elismerő volt — később sem volt Reményüknek.

Az író első nyilvános szereplése az volt, hogy aláírta a Szélrózsa c. röplapot, amely izzó szenvedéllyel és elragadtatott metaforákkal hirdette az Izmusok fölényét és jövőjét a „passzéista” irányzatokkal szemben. Elég egy-két sortnyi a bevezetőből, hogy megéhezzük az új hitvallás mögött lappangó hevületet: „Európa ma olyan, mint egy villányerőmű vezérlőasztala, amelyen a foszforesizkáló kapcsolók irányításával ezernyi sárga rózsa nyílik ki a homokórákban. Sebből a hatalmas asztalból számtalan IZMUS, tenger alatti és föld feletti kábel indul ki, amely mind1 megtalálta az eocén hasadékokat, s akár a férgek, átcsúsztak az évszázados rétegeken, s most a Szélrózsa minden irányába sugározzák az új, elektromos életerőt...” Remenyik tehát aláírta a röplapot, méghozzá olyan előkelő neveik társaságában, mint Vicente Huidobro, a ma világhíres Jorge Luis Borges, Guillermo de Torre, Manuel Maples Arcé, s egyetértését aláhúzandó átadott egy Bortnyik-gnafikát is, az Aktivizmust, mely a röplap hátoldalára került.

Ugyancsak 1921 végén, Valparalsóban keletkezett — még a Szélrózsa publikálása előtt — Remenyik első hosszabb, spanyolul írt műve, A gyilkosok kísértése c. eposza. A Szélrózsa körül tömörülő avantgardista csoport habozás nélkül kiadta, mégpedig egy induló sorozat első darabjaként, hogy bemutassák „a szabad irodalmakat” — értsd: az izmusokat

21