Hevesi Szemle 8. (1980)
1980 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Nyolcvan éve született Remenyik Zsigmond
tóttá, mint az emberi felemelkedés egyetlen lehetséges eszközét, később felettesei a csendőrség kötelékébe helyezték át. A miskolci parancsnokságon végezte munkáját, a szolgálati rend szerint a környező falvak vásárain, sofcadalmain kellett felügyelnie. 1907 januárjában az ónodi vásáron, mintegy fellobbanó szenvedélytől tüzelve, a tolongó nincstelenek vágyaival és indulataival azonosulva, kiosztja a felhalmozott portékákat a szegények között, s engedi, hogy az elégedetlen tömeg lerombolja a pöffeszkedő kereskedők sátrait. Cselekedetével az osztálytársadalom alapvető érdekeit sértette meg, vétkét nem bocsátja meg környezete. A szolgálatból eltávolítják, a városi, megyei és állami hatalmasságok elpusz- tísósára szövetkeznek. Rágalmak özönét zúdítják rá, mindig új csapdát állítanak neki. Barátai bemocskolják, és életére törnek, tisztitársai öngyilkosságra akarják kényszeríteni. A volt csendőrfőhadnagy csak néhány hónapon keresztül bírja az ellene folyó hajszát: összeroppanva és megalázva önmaga ellen fordítja fegyverét. Lénárt György tragikus története csupán epikus alkalmat és kiindulást jelent az író számára. Alkalmat arra, hogy a regény tulaj doniképpeni mondanivalóját kifejthesse. Erre utal már az is, hogy a csendőrtiszt alakja meglehetősen vázlatosan áll az olvasó előtt, továbbá, hogy személy szerint szinte alig jelenik meg az epikus folyamat során. Egyéniségének vázlatszerűségét mutatja, hogy sorsdöntő cselekedete alig kap történeti, illetve lélektani motivációt. Az ónodi vásáron kirobbanó személyes lázadás előzményeit az író Lénárt György származásában és nehéz tapasztalataiban jelöli meg. A váratlan esemény mindazonáltal André Gide-re emlékeztető „action gratuité’-nek tetszik. Annál inkább, minthogy a történet szerint különben az ifjú csendőrtiszt meglehetősen passzív egyéniség. Alkalmatlannak érzi magát a nagy határozottságot, sőt kérlelhetetlenséget követelő osendőrtiszti pályára, riadtan, mi több, meglehetősen tehetetlenül figyeli, ahogy mind szorosabbra záródik körülötte kegyetlen üldözőinek gyűrűje. Nem tulajdonsága a cselekvő és ellenálló erő, szinte képtelen arra, hogy megfelelőn védekezzék a rárontó gyilkos indulatok és mesterkedések ellen. Nem emberi egyéniségének, inkább „esetének” és „sorsának” van epikus szerepe. Így lesz alkalmas arra, hogy az író az ő passzív alakja köré fonja a korabeli magyar társadalom bírálatát. A regény középpontjában tehát Lénárt György tehetetlen egyénisége és szomorú sorsa áll. A szerkezet eme mozdulatlan központi „magját” veszik körül az elbeszélő kompozíció igen változatos és dinamikus narratív, valamint publicisztikus és esszészerű elemei. A szerencsétlen fiatalember alakját és történetét ^egymással összhangban álló tanúvallomások sorából ismerjük meg. E tanúvallomások, például Lipovniczky árvaszéki elnök emlékezései, valósággal novellisztikus betétek módjára világítják meg a történet részleteit, és bővítik ki az események mozgásterét. Ebben a térben azután olyan hiteles realizmussal életre keltett emberi jellemeket ismerünk meg, mint Begovcsevics címzetes püspök, Lipovniczky árvaszéki elnök, Nádasdyné Milkó Krisztina, Lénárt Paula vagy Gruber, a gyöngyösi szállodás. Pontos képet kapunk azoknak: Nádasdy Jóskának, Mosó- czi intézőnek és kompániájának vagy Alpáry csendőr ezredesnek az emberi jelleméről is, akik a szerencsétlen csendőrfőhadnagyot öngyilkosságba kergették. A Por és hamu emberi társadalmát benépesítő egri, gyöngyösi, balassagyarmati és miskolci földbirtokosok, állami, megyei és városi tisztviselők, valamint egyházi férfiak ábrázolása mintegy „koncentrikus körökben” szervezi meg azt a regényvilágot, amelynek epikus „magját” Lénárt György története és tragédiája alkotja. A regénykoncepciót a folytonos és fokozatos bővülés, valamint kiteljesedés alakítja ki. E kiteljesedés tapasztalható a regény epikus anyagában, írói mondanivalójában és művészi módszerében egyaránt. A Por és hamu vallomásokból és emlékezésekből épül, a cselekmény időrendjét és belső logikáját az egymást követő tanúvallomások logikájának rendeli alá. Ez a szerkesztő eljárás egyáltalán nem volt szokatlan a huszadik századi regény időfelbontó technikájának szélesebb körű elterjedése után. Ez a technika — Marcel Proust, James Joyce, Hermann Broch, Virginia Woolf és mások eredményei — erősen szubjektivizálták a regény ’ idejét. A modem európai irodalom eme apostolai nem az események valóságos szerkezetét kívánták ábrázolni, hanem az emberi tudat mélyén hömpölygő 'emlékek és tapasztalatok érzelmi logikájának megragadására, a személyiség mélyvilágának kutatására törekedtek. Remenyik Zsigmondi ól e szubjektivizáló szándék távol állt, a Por és hamuban inkább racionalizálni igyekezett a modern regény időtechnikai vívmányait. Nem a személyiség mélyvilágának szerkezetét akarta feltárni, ellenkezőleg egy emberi tragédia társadalmi hátterének elemző vizsgálatára és bemutatására törekedett... Az időrend felforgatását, pontosabban átalakítását Remenyilk Zsigmond a dokumentum- és esszéregény művészi eljárásaival egészíti ki. Ö maga „korrajznak és vallomásnak” nevezte művét: a dokumentumok, a pub- licisztikus és esszésizerű betétek ezt a műfaji minősítést voltak hivatva megalapozni... Ennek a művészi koncepciónak a következtében sző a Por és hamu regényoselekményébe, továbbá tanú- vallomásaiba rövidebb-hosszabb kommentárokat, fejtegetéseket a századelő magyar társadalmának szociális, politikai és morális viszonyairól, a szegény nép múltbéli szenvedéseiről, az urak bűneiről, sőt az emberi történelem természetéről és az irodalom rendeltetéséről. Hasonló szándékok következtében illeszt a regény szövegébe történelmi dokumentumokat: hosszabb idézeteket Wesselényi Miklós, Berzeviczy Gergely, Magyari István és Pázmány Péter munkáiból, jegyzőkönyveiket, aratási szerződéseket. A publicisztikus betétek és a történelmi dokumentumok a történeti korrajz formájához közelítik, illetve a korrajz információs anyagával egészítik ki az epikus szerkezetet. A korrajz és a regény írói koncepciója szerves egységet alkot. A történeti kép nemcsak kiegészíti, át is alakítja a cselekményt. Az esszészerű betéteknek és dokumentumoknak epikai szerepe lesz. Ahogy sorra fellépnek az események szemtanúi, s mind teljesebben ismerkedünk meg a történet társadalmi hátterével, ahogy mind sokoldalúbban világosodik meg előttünk Lénárt György elbukásának tragikus históriája, úgy teljesedik ki a regény cselekményének tere és ideje. A Heves megyei Dormánd — Remenyik Zsigmond szülőfaluja’ — körül fokozatosan rajzolódik ki a nagyobb tájegység: a Cserhát, a Mátra, a Bükk és a Zempléni hegyvidék társadalmának: úri és paraszti rétegeinek élete. Önöd, Miskolc, Gyöngyös, Balassagyarmat, Sátoraljaújhely egykori szociális, erkölcsi és kulturális viszonyaival találkozik az olvasó. Bátran mondhatjuk, hogy ennek a tájnak az életét Remenyik Zsigmond munkái: elsősorban a Bűntudat, valamint a Por és hamu vitték fel arra a képzeletbeli térképre, amelyet a hazai életről rajzolt a magyar irodalom. 19
