Hevesi Szemle 8. (1980)

1980 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Cs. Varga István: Szergej Jeszenyin

dor belső és közbülső körét, övezetét. A lírai hős elhagyta saját orosz világát, a nyílt, reális teret. Az idegen, perzsa térben időzik. A reális emberi és a mesei világ a láthatatlanságban érintkezik, találkozik. A külső kör az emlékezet nélküli világ színtere, mint Madách Tragédiájában az űrszféra. Teherán virágai: a feledés füve. A mesés Perzsia és a reális Oroszország világának ellentéte érződik a kettősséget átélő lírai hősben is. Perzsiában sem tud elszakadni hazájától, a „vándorút” világától. A mesés „kék ország” varázsos hatalma nem kizárólagos, nem abszolút érvényű. A lírai hős nem veszítette el az emlékezetét, sem emlékeit. Megőrizte a hazatérés vágyát, szándékát. Vonzza az orosz róna, a végtelenség és nyitottság jelképe. Hazavezérlő csillagait, kerek holdját, holdra ugató kutyáját is látja képzeletben. A térbeli távolság távlattá válik, lélektani distanciává értelmeződik. A kaukázusi távolságra szüksége volt Jeszenyinnek, nemcsak a tudatának, a szívének is. Végigjátssza a szerelmes költő, a kiábrándult vándor, a köny- nyelmű rind, a kedves urusz szerepeit. Szomorú átmenetek szakítják meg a derűs, játékos tűnődésfolyamatokat. Egyre kevésbé hisz a perzsa lány szerelmében, hűségében: a szerepjátékban megjelenik a féltékenység motívuma. A személyesség a vállalt lírai szerepek, helyzetek, változatok formáiban sem szűnik meg. Bennük is az egyensúlykeresés, a harmóniavágy igénye érződik. A szerepjátékban Jeszenyint nem rejtőzködő szándék vezeti, hanem a beleélés és lírikusi önkifejezés célkitűzése. Érvényesül a szereplíra lényegi funkciója: az átélés intenzitása. A kötődések megélése belső felszabadulást eredményez. A lírai hős igazságkereső vándor, szerelmes költő, létkérdéseket felvető gondolkodó. A megtalált és átélt szerepformákban a kifejezést, kimondást a személyes közlésen túl a szerepjátékhoz kötődő távlattal valósítja meg. A szerepalakítás erőteljes és mély intenzitása tehetségének eredetiségét bizonyítja. Tartalmas eszközzé, lehetőséggé változtatja a szerepjátékot. Az átélés mélysége, élményfedezete kizárja az elszemélytelenedést. Szubjektív sorsa, életszemlélete felismerhető az alakító, formáló szerepjátszás közvetettségében is. Könnyedén, leleményesen alkotja meg a tapasztalati és irodalmi élmény sokszínűségéből a keleti alapjelleget, atmoszférát. A szerelem áthatja a költői hivatás, igazságkeresés, életvágy és elmúlás problémakörét is. Egységes egészbe fogja össze a kiegészítő jellegű mellékmotívumokat.

„AMI NAGY, CSAK TÁVOLRÓL LÁTHATÓ”

Jeszenyin összefoglaló és szám vető szándékkal írta a Perzsa motívumok verseit. Tanulni ment a Kaukázusba, nem volt konkrét terve, határozott elképzelése a ciklusról. Verseket akart írni Perzsiáról, ezek álltak össze, rendeződtek ciklussá, amelyben a lírai napló kontúrjai érződnek. A szovjet líra számára akarta meghódítani a perzsa művészetet, világérzést és művészi gondolkozásmódot. Ez az oka, hogy a lírai hős alakja tágabb a költő személyiségénél, hiszen nemzeti és történelmi alakja is változik a ciklusban. Változatlan azonban az ember szépségvágya, ékességszomja, törekvése a szabadságra és boldogságra. Az emberi lét, a múlt tanulságait, a közösségi felelősséggel súlyosult jelen problémáit kutatja. Megértette Fet igazát: „Ami örök — az emberi” (Csto vecsno — cselovecsno”). Ilyen értelemben igazságkereső a jeszenyini költő, a lírai hős: szemlélője és leleplező je a keleti szokásoknak. Kritikusan nézi a szokások, erkölcsök különcségeit: „Bimbózó leányt orosz hazánkban / nem tartunk mi láncon, mint kutyát. / Csókot nem ravasz tőrrel, husánggal, / s nem pénzen tanul az ifjúság” (Elcsitult a múlt sebe). Elítéli a fátyolhordást: „Nekem nem tetszik, hogy a perzsák fátyol alatt tartják a nőket és a lányokat”. Elítélve a különös perzsa szokásokat, a lírai hős kész elvinni a rózsát, a szép perzsa lányt a gazda kertjéből. A Sirjájevecnél gyakori Koránidézés is más előjelet kap Jeszenyinnél. Rjazányi lévén, nem érti sem a perzsa nyelvet, sem a Korán szentenciáit, szigorú erkölcsi törvényeit: „Mahomed azt mondja a Koránban: / tilos szeszes italt meginni. Mégis ... bort a költő nem szűnik meg inni.” Változatos helyzetteremtést végez, egyetemes összefüggésekre irányul figyelme. A tér- és időviszonyok alárendelődnek a költői üzeneteknek, az önkifejezésnek. Önmagát, az emberiséget egységben szemléli a kettős, perzsa és orosz világban. Bár a lírai én és tárgya nem olvad eggyé, a viszonyulás széles lehetőségskálát jár be. mégis kirajzolódnak a lírai önarckép jellegzetes vonásai.

Jeszenyin elért és beváltatlanságában elérhetetlen célja, számvetése Arany János ítéletéhez hasonlítható: „Mily temérdek munka várt még! / Mily kevés, amit beválték / Félbe-szerbe, / S hány reményem hagyott cserbe”. Jeszenyin számára ez az időszak valóban „búcsú az ifjúságtól”, de több is annál. A férfikor alkotóévei következhetnének. Még jóvátehetőnek tűnhet a mulasztás, de ő tudja: ami elveszett — pótolhatatlan. Mélyen átérzi: „Mennyi munka maradt végezetlen”, bár neki nem fájhat a babitsi felismerés, hogy „a gyönyörök fája megszedetlen”. Az időtlen perzsa világ nem független a történelemtől: édeni kertjébe rögös úton haladt Jeszenyin. A Perzsa motívumok válaszkeresés és válaszadási kísérlet a „hogyan tovább” kérdésére. A költő csak utópisztikus választ adhatott, mint korábbi szociális-utópisztikus műveiben, amelyekben a forradalom eseményeit is legendás-utópisztikus formában örökítette meg: Urunk színeváltozása (1917), Igazújhon (1918) stb. Jeszenyin visszatérése hazájába, a mítosszal, a legendával való szakítás kezdetét jelentette. Nem maradhatott a mítosz idealizált színterén, vállalta az orosz valóságot, minden következményével.

Nem a Perzsa motívumok, hanem a Kaukázusban írt néhány vers mutat a szomorú lezárulás felé. A felismert, megízlelt új lehetőségek, távlatok reményével küzd Jeszenyin végső költői érveiért a kínzó verses üzenetekben is: Levél anyámhoz, Levél húgomhoz, Levél nagyapámhoz. A hó nélküli tifliszi télben szinte ellenségként gondol a rjazányi télre, kegyetlen ítéletidőre: „De még a hóvihar dúl: / ... ötkopejkásnyi pelyheket / szitálva, / s a sírnál nincs sem asszony, sem barát” (Válasz). A ciklusban fel-feltörő kételyt így fogalmazza meg: „Mire jó vak mersze bús szívemnek? / Mire jó? Dalom kinek írom?” (Furcsa ajtók vannak Khoraszánban). A bakúi búcsúintés talán az élettől való búcsúvétel gesztusa is: „Ég veled, Baku! Törökföldi kék! / Hidegül vérem, erőm szertemállik ... Ég veled, Baku! Ég veled, víg ének! / Barátomat utol- szor ölelem”. A búcsúintés jelentéstartalma sokrétű. Benne van, hogy az élmények, a fényes létörömök pillanatai, percei az emlékezésihletben is felidézhetetlenek, megismételhetetlenek. Benne van a fizikai megsemmisülés, a költői elhallgatás veszélyérzete. A Perzsa motívumok Jeszenyin A la recherche du temps perdu-je. Saját költői fejlődésének szükségszerű művészi eredménye a ciklus: a nemzetiben gyökeredző jeszenyini lírában tágas költői világkép jelenik meg. Az ember időben-térben él és vándorol. Létezésének egyetlen pillanatában nem tudja tudatosítani egyszerre egész létét a felejtés, elfojtás, az emberi emlékezőképesség korlátái miatt sem.

13