Hevesi Szemle 8. (1980)
1980 / 2. szám - KÖNYVESPOLC - Füzi László: Farkas Árpád verseskötetéről
László válaszaira utalnék itt, azokra a gondokra és élményekre, amikre ezek az alkotók tudtak és akartak hivatkozni, azokra a műhelytitkoknak nevezett „apróságokra”, amik nélkül az alkotás, a teremtés csodálatos folyamata el sem indulhat egy-egy emberben. És a sorsok is ezek miatt olyanok, amilyenek. Az meg egyenesen iskolapélda lehet ebből a kötetből, ahogyan fiatalságával és az akkori énjével visszatekintve szembesülő Ortutay Gyula, a néprajztudós érzékeli mindazt, amit az életben akart, mindazt, amit az élettől kapott és ahogyan önmagát az izgalmas kezdetektől elindulva megteremtette. Ezek az interjúk egy sor alkotóval, a magyar szellemi élet élő vagy éppen eltávozott kiválóságaival arra indíthatnak nem egy olvasót, hogy a karakterkép ilyetén való kibontása után még fokozottabban érdeklődjék a megkérdezettek életműve iránt. Nagy eligazítás és nyereség ez a kötet, az 1978. évi magyar könyvkiadás egyik nagy fegyvertétele. És a Völgyvallatás című kötetnek azért örülök, mert módszerében egészen más utat követve, néhány író, művész környezetéből kiindulva, attól indíttatva rajzol képet az alkotóról. Mintegy házikabátban, a lakásában és a lakása tanúságtevő erejével akarván bemutatni hat embert: Illyést, Borsos Miklóst, Déry Tibort, Passuth Lászlót, Németh Lászlót és Keresztúry Dezsőt. Senki nem vitatja: a hat alkotó valóban érdemes arra, hogy a köz életében még így is reflektorfénybe kerüljenek, gondolván arra, hogy a környezetre hat az író, művész és a környezet visszahat az íróra, a művészre. Érdekes lehet itt az a magatartás is, amelyet az író, a művész, az általa vagy a neki teremtett környezetben ad azoknak, akikhez tartozik. A kisebb — a család — és a tágasabb — a barátok, olvasók, munkatársak, ellenségek közössége nyilván számba veszi ezt a környezet adta érintkezési lehetőséget és akadályt. Bodosi György, a könyv szerzője maga is elmeséli, milyen és hány fortélya van annak, hogy ezeknek az emberi szféráknak a megközelítése lehetővé váljék. Jogcímeit is felsorolja, hogy az ő írói szándéka ne tessék okvetetlenke- désnek, netán ítélkezésnek, mert : nem ülhet Déry Tibor helyére a Balaton melletti világban, hogy ítéletet nem hozva, mégis mindenről ítéletet mondjon. Az író bemutatja az ő tisztelt barátait, akikben a Balaton szerelme meghatározó erőt jelent. S mégis: Ha egybevetem ezt a kötetet, ezt a hat interjúfélét azzal, amit az interjúalanyokról alkotásaik, vallomásaik alapján tudok, vagy azzal, amit és ahogyan a Hegyi-kötet az elismert alkotókról közvetített felém — négy azonos portréalany van a két kötetben — Illyésé, Borsosé, Déryé, Németh Lászlóé —, akkor azt kell válaszolnom, hogy ez az írói teljesítmény Pannónia provinciából származik és közéleti helytörténet címén könyvelem el magamban. Ezt a rosszalló ítéletemet enyhíti az a hálám, amellyel összehasonlítást csikart ki belőlem a már ismertetett kötetre vonatkozóan, másrészt enyhíti ezt az itt-ott modorosra sikerült kötet iránti ellenérzésemet az a kis toldalék, amit Völgyvallatás címen csatolt a kötethez a szerző. Ebben rögzíti, hogy a maga kis környezetében, az ezeréveket felforgató régiséggyűjtés keretében mennyi mindent lehet és kell feltárni, hogy megismerhessük a táj lelkét és azokét, akik ebbe a tájba belefészkelődnek. Mindkét kötet szemléleti kérdéseket vet fel és mindkét kötet azt sugallja, hogy az alkotókat, a gondolkodókat érdemes nyomon követni. Kit így, kit úgy, de mindenképpen azzal az igénnyel, hogy a lényeget foghassuk meg, hogy legyen min elgondolkodnunk. (Magvető) Farkas András Alagutak a hóban Farkas Árpád verseskötete „Örvendjünk, mert költő érkezett” — írta Féja Géza Farkas Árpádot bemutató írásában. Megállapításán csak azok csodálkozhatnak, akik nem ismerik a Sepsiszentgyörgyön élő romániai magyar költő verseit, eddigi köteteit: a Másnapos éneket, és a Jegyenyekört. Farkas Árpád költészetét a kortárs romániai magyar költészet nagyjai, Szilágyi Domonkos és Kányádi Sándor mellett is megkülönböztetett hely illeti. Versei az egyetemes magyar költészet értékei közé tartoznak. A magyar irodalmi hagyományokból táplálkozó, de mégis egyéni hang, s a közösségi feladatvállalás, a romániai magyarság léthelyzetével való azonosulás jellemzi költészetét. Farkas Árpád vallja: „A költészet... melyet én ismerve szeretek, — lehetőségeinél fogva — nem birtokolni óhajt, hanem beleépülni a magia elnéptelenedésén ámuló nép életébe, sugallni néki a társadalmi jelenlét lehetőségeit, tudósítani utókort a századvég romániai magyarságának közérzetéről, hogy legalább az egyetemes humánum értékszféráiban birtokon belül lehessen!” Űj kötetének verseit a szelíd, dúdoló hang fogja egybe. „Havazás lennék, lengőn áldó, / gyűrött arcokra, földre szálló / vigasztaló-nagy csöndes ének, / lélegzete a minden- ségnek.” — írja a oodádoló-ban. A kötet zárásaként visszatér ez a vers (Dúdolóoo) csak a versszakok rendje változik meg, jelezvén az időtlenül továbblengő ének állandóságát. A két vers között a hó jelentésköre újabb s újabb rétegekkel gazdagszik, s a csendes dúdolás is súlyos gondokkal terhes hanggal vegyül. Farkas nyolc év verseit egyetlen motívum, a hó köré rendezi. „Mennek a szekerek, égnek, ó, jól van! / Vagyok, ím lassudan betakaródéban” — értelmezi a motívumot. A hó egyszerre jelenti a leszorítottságban élőkhöz lecsapódó „veszély és tisztaság szagá”-1, a „rejtelmeinket rejtegető” fehérséget, s ez válik a közösség tagjait összefogó monumentális kép alapjává is. (Alagutak a hóban) Nem az indulat, csak a versek képanyaga változik ebben a kötetben. Mélyebb a kapcsolat a régi nagy vers, az Avaron erejével, mint azt az elégikus hangvételből gondolhatnánk. „Avarban derékig Héttörpe-En, / tűnik, hogy lengek a mesék tetején. / Lehet, csak valaki játszik velem, j lehet, nem ősz ez, csak történelem.” — utal a költő is a kapcsolatra. Változás, ha van, az csak az élet válságából, a történelem megsemmisítéssel fenyegető szigorából fakadhat. A közösségével élő költő konok eltökéltsége szól verseiből: „Nem hódolhatok én e ritka öröklétnek, mely elnémítna, hatalomnak, ha nincsen arca, zsarnoknak, kinek nincs hatalma, űrnek, amelyben nincsen helye gondolatnak — hogy megfigyelje. Akarom, kitessék konok voltom — saruit immár meg nem oldom, nem fogadok fölibém rendet, csak mit magamnak én teremtek.” (A tökély kiszemeltje) Versei már-már a kinyilatkoztatás erejével hatnak. Pedig a költő küzd a szóért. Csak ha megszólal, akkor válik hangja véglegessé, megrázó erejűvé. Farkas Árpád magára vállalja népe gondját, figyeli a nemzetiségi sors változásait. A Tartalékaink, a Duruzsolások, a Maradok, a Zsilipek, s A szembejövőnek, Kós Károlynak írott verse, mind-mind az idők szigorodására figyelmeztet. Kós Károlyban is a népi-nemzetiségi gondok vállalóját ünnepli: „Jöttél patamorajt túlkiáltó szónak, / zsuppot rakni megrokkanó hónak, / tornyot szét- züllött harangszónak. / Jöttél szelet állni — széledőkkel szembe, j bokaharapdáló történelembe. / Hódítni jöttél, nem hódolni, / töredelminket megmódolni.. Farkas Árpád a példaadók idézése mellett a jelen gondjára, a feloldódás veszélyeire is figyel. Adyra emlékeztető nagy versében néz szembe a „szent tartalmak”, az „ezeréves barlangfényű szók”, a „megtartó, illő igék” szivárgásával. A küzdelemből feladatokat keresve kerül ki. Jelenti a versek sorában érlelődő csodát: „fogyunk — növünk, fogyunk — növünk, de vagyunk! részt veszünk e lakomán, s jelöljék májfoltok bár testem: — lélegzünk! élünk! ím Csodák Csodáját újra és újra megjelentem!” (A szivárgásban) (Kriterion Könyvkiadó, 1979) Fűzi László 63
