Hevesi Szemle 8. (1980)

1980 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Cs. Varga István: Szergej Jeszenyin

san megrögződött művészi asszociációs rendszerben. Náluk a gondolat és érzelem mozgását nem korlátozza a nyugati gondolkodás szigorú logikája és kontrollja. A gondolat és az érzelem önkörében forog, körbejár, kitérőket tesz, szabadon áramlik, dallammá oldódik. Közben megtörve az eszmei, gondolati fejlődés logikai következetességét, kibontja az olvasó előtt szépségeit, a viszonyítások sokrétű gazdagságát, változatosságát. Ellentmondásos teljességében a világ és a személyiség sokoldalú kapcsolatát érzékelteti.

Ady sokban hasonló képgondolkodó. Verse elején kész a látomás, a kép, amelyet az egyes versszakok már csak körüljárnak. Ő nem lendületes, mint Petőfi — aki versben is mindig fölhág valahová —, hanem szilárd, sorai ritmikailag is állnak (Németh László). A nyugati gondolkodás logikai egységekben egy végkövetkeztetés, zárótétel felé halad. Ady egyéni szintézist teremtett: a képgondolkodó szemléletnek és a nyugati logikai tézisszerűségnek az egységét művészi hitellel tudta felmutatni. Gondoljunk csak a „mégis morál” versére, az Űj versek előhangjára, a lélek irányát, vágyát kifejező lírai életmű páratlan hatású nyitányára (Király István). Kevert az összegző prológus strófaszerkezete, képalkotása, ritmusépítkezése, időszemlélete, térképzete. Nincs empirikus kauzalitásláncolat, szigorú logikai következetesség, de érződik a fogantató léthelyzet lélekállanota. Vibrál a verszene, mint az összekuszált életű költő gondolatai, érzelmei. Ady verse igazolja, hogy az ellentmondások bevallása nem gyengíti, hanem erősíti a művészi és lélektani hitelt. A Perzsa motívumok költője és Ady közt van azonban egy alapvető eltérés: Ady sosem ismerte az ábrázolás lebegő pillanatát. Jeszenyin élvezi a tűnődés lélekállapotát, amikor eltér a szigorú logikai versépítkezéstől, amikor — Goethe szavával — a lírai hős ismeretlen, „tisztázatlan körülmények” közé kerül. A remény szféráiéban, de a kétely veszélytudatával mozog az alakváltó hős. A kiábrándultság szerepjátékában a Kocsmás Moszkva üzen: ..Poros utakat mér a lábam, / megyek lengő szakállasán” (Ne szidjatok). A Perzsa motívumokban: „Mint csavargó halok meg magamban... Ezt is megéltem hát a világban” (Költőnek lenni). Az ősforrás Puskin, őrá hivatkozik Jeszenyin: „Országúton ér halálom / Isten így rendelkezett (Üti keservek).

Jeszenyin sokat megsejthetett a perzsa, keleti filozófiai-esztétikai rendszerből. Művészi intuícióval megtalálta azokat a lehetőségeket, amelyekkel ki tudta fejezni a keleti specifikumot. A művészi gondolkodás rokonságáról van szó. Nemcsak a kéoiséget. hanem a keleti mesterek tradícióival együtt esztétikai tudatuk lényegét, lelkiségüket tudta megragadni és kifejezni. Nem véletlen, hogy az út és az utas alakja éppen a Perzsa motívumokban jelenik meg, és érmen az igazságkeresés, a vágyott sors és cél összefüggésében a szúfita értelmezés szerint. A nyugati-keleti szintézisteremtés, az univerzalitásra törekvés Goethe késői korszakára is jellemző, a West- östlicher Divan koncepciójában ölt testet. A 19. könvv mikrokozmoszában, perzsa-arab köntösben realizálódik a filozófiai tematika anélkül, hogy elnyomná a személyes érzelmek spontán kifejeződését. Ebben az értelemben rokon a jeszenyini és a goethei önkifejezési szemlélet. A jeszenyini módszer mintapéldája a Hűs kékséq lebben a széllel. A feszült igei formák sokaságával kezdődik a versbeli mozgás. Az igék az első strófa szimbolikus képével, a vándor alakjával harmonizálnak, amely az egész vers meghatározó, központi alakja. A második és a harmadik versszakban a vándor térbeli mozgása lelassul, közben kibontakozik a versvilág szépsége, felragyog a keresett és vágyott igazság visszfénye. Allite- rációk, asszonáncok összecsengése érezteti azt a gyengéd érzést, amely a világgal való harmóniavágyban oly csodálatosan kibomlik. Ez a harmóniavágy megköveteli, hogy a költő alárendelje az értelem logikáját a szív belső életének, az igazságkeresésnek, a szúfizmus ítélkezésének. A vers időfogalma nem mérhető csak nyelvtani kategóriákkal. Döntő az a perspektíva, amely az objektumtól elválasztja a szubjektumot. A líraiság az emlékező múltat és a jövő villanásait is a fogantató élmény jelenébe olvasztja. Az idősík hármasságában a jelen élménysíkja adja, szervezi az uralkodó aspektust, határozza meg az időszemlélet formáit. Ihlet- és szemléletbeli hasonlóságból fakad a verstípusbeli rokonság. Mélyről jövő kultúrfilozófiai erő működik a formateremtő elvekben. Formateremtő elv az időbeli és térbeli mozgás meghatározottsága is. A versben szemernyi utalás sincs az orosz valóságra. Egyöntetűen perzsa világban mozog a lírai hős. A vers költői világa, térképzete koncentrikusan körkörös. Három övezetből áll: egy közeliből, amely a valóság materiális része, egy közbülsőből, köztes zónából — „rét”, „kert” — és egy távoli, levegőégbe vesző, kék színű szférából. A belső körben szinte mozdulatlanságig statikus minden. A közbülső övezet tartóztatja, visszafogja a távozni akaró vándort. A „rét”, „kert” szegfűi csábítva tartóztatják, akadályozzák mozgását. A külső övezet teljesen elérhetetlen: „Eltűnsz az azúrba, vándor / a pusztáig sosem érsz el” (Hűs kékséq lebben a széllel).

Perzsia a fény birodalma. Az est sem sötétségbe, hanem „esti fénybe” vált át. A világos éjszaka „holdfényes nap”, a nappal holdsütötte változata. Perzsiát úgy értelmezi Jeszenyin, mint „az úton elfáradtak végső, kívánt határá”-t. Egy zárt birodalom, amely az emberi szabadság, döntés lehetőségeit is megszünteti a nyugalom, a megpihenés lehetőségében. Az egyéni életben talán a halálon túli birodalom időtlensége, a végső, lermontovi értelemben vett vágyott nyugalom érződik benne, amely megszüntetve az életharcot, élvezni, érezni hagyja a világ, a lét szelíd, félálombeli örömeit. A ,,határ”-nak gondolati és térbeli ellenpontja az út (puty). Mit jelent az út? A szabadság képi jelképét, a határok, korlátok leküzdését, a létharc színterét, a szabad akaratnyilvánítás és döntés lehetőségét, de a veszélyt, letérést, eltévelyedést, fáradtságot is jelképezi (M. Novikova).

Elsődleges tényezővé lép elő. versihletővé válik a téridő élménye. Az önfeledt hangulatok, időtlen pillanatok sem tudják lenyűgözni a lírai hős nyugtalan képzeletét. A vándor mozgása a költő fantáziájától függ. Szádi verseinek szellemében közeledik a vágyott sorshoz, célhoz. Szádi dalainak kétszeri említése után a negyedik versszakban bontakozik ki a mondanivaló érzelmi gazdagsága. A szerelem — a vándor vezetője a keleti költőknél — egyszerre az igazság és az út végső határát, a vándorlás végét jelzi. De valóban ez az út vége? Az út (tarikat), az igazság és a boldogság megszerzési lehetősége végtelen. A vágyott sors és cél: Perzsia, az út: Oroszország. A ciklus verseiben olyan strófákat is találunk, a keleti költészet ellentmondásos természetének megfelelően, amelyek tagadják a vándor elért célját, a célhoz érés tényét, érvényességét: „Most már, amit kívántam, nem keresem többé!” (Óh, balga szívem, ne verdess).

Mi a határa ennek a művészi térnek? Látható határa nincs. A kék levegőég és az üres tér határolja. Az átlátszóság és az üresség azonban nem semmi, nem jelenti a dolgoknak, hanem csak a láthatóságnak a hiányát, mindannak a láthatatlanságát, amely körülveszi a ván12