Hevesi Szemle 8. (1980)

1980 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Kávássy Sándor: A magyar nemesség kialakulása

két és az addigiak alapján megformulázta és részben összegezte a nemesség jogait. Ezzel, mintegy három évtized múltán, véget ért a királyi serviensek nemességbe integrálódásának folyamata, nemességük törvényes elismeréshez jutott.

Az Aranybullában leszögezett alapelvnek megfelelően, végső érvénnyel foglalta rendelkezésbe a dekrétum, hogy senkit sem foghat el, börtönözhet be vagy károsíthat meg személyében és vagyonában a nemesek közül a király bírói ítélet nélkül, hanem a jog rendjét megtartva, előbb bíróság elé kell idézni az érintetteket, ahol a bárók jelenlétében a harag, gyűlölet vagy kedvezés kizárásával kell ítélkezni (3. §.). Külön szakasz biztosította, hogy soha, semmi időben sem fognak a nemesek népeitől adókat, élelmiszereket szedni, rajtuk a kamara haszna címén, vagy más jogcímen behajtásokat eszközölni és megszállással sem fogják háborgatni őket (1. §.). Ha a nemesek közül örökösök nélkül halna meg valaki, birtokait és javait a rokonok és nemzetségbeliek mindaddig megőrizni tartoznak és nem szedhetik szét, nem ajándékozhatják, nem adományozhatják és nem örökíthetik el, míg az elhunyt rokonait és nemzetségét királyi jelenlét elé nem hívták és ott a birtokokról a bárók jelenlétében intézkedés nem történt (6. §.). Ugyanígy, ha háborúban esne el, akinek nincsenek örökösei, szintén rokonai és nemzetsége öröklik vagyonát, és nem háramolhatnak királyi kézre birtokai, bármily módon szerezte is azokat. Az örökös birtok a rokonságé, a vásárolt vagy szerzett pedig azé legyen, akinek esetleg az elhunyt akarta adni (9. §.). Ha a király külföldre vezet hadat, nem kényszerítheti a nemeseket, hogy részt vegyenek a hadjáratban, csak az megy el, aki önként vagy zsoldért állt a seregbe (7. §.). A dekrétum is előírja az évenként Székesfehérváron szokásos törvénynap megtartását, új elem azonban annak elrendelése, hogy a törvénynapon minden megyéből két vagy három nemes tartozik megjelenni, hogy a király vagy fiai az ő jelenlétükben szolgáltathassanak minden panaszosnak elégtételt (8. §.). Nem kétséges, hogy ez a rendelkezés a királyi vármegye nemesi megyévé válásának elismerését jelenti, másfelől ez indítja el a fejlődést, melynek során a székesfehérvári törvénynapok hovatovább megyei nemesi képviseleten alapuló országgyűléssé alakultak át.

Ha van a magyar történetben alapokmány, mely elsőként foglalja írásba a nemesség jogait, úgy az 1267. évi dekrétumot mutathatjuk fel, amely csaknem teljes terjedelmében, egyetlen szakasz kivételével, a nemesség jogaival foglalkozik. Nem a véletlen műve, hogy ebből az időszakból állnak rendelkezésünkre az első hiteles oklevelek, amelyek már kifejezetten nemességet adományoznak. A legkorábbi példa erre — véleményem szerint — IV. Béla 1243. január 29-én kelt oklevele, melyben Scemeyn mestert, Mária királyné aranyművesét, a tatárjárás idején tanúsított magatartásáért testvérével és az oklevélben megnevezett rokonaival, felmenti a szolgálat alól, hogy „megbecsüléssel számítsák őket az ország nemesei közé” (inter nobiles regni nostri honorifice computentur). Ekkor, az 1260-as években tűnik fel a nemesítésben később használatos formula is, mely az ország nemeseinek gyülekezetébe és társaságába (in coetum et consortium regni nostri nobilium) vezeti be a megadományozottat.

A királyi serviensek nemesi jogállásának 1267-ben történt elismerésével még távolról sem fejeződött be a nemesség kialakulása. Töretlenül, talán a serviensek sikerétől is ösztönzést nyerve, folyt tovább a várjobbágyok, jobbágyfiúk és a hozzájuk hasonló helyzetben levő elemek nemesség felé való áramlása. A szerencsések, ha lassan, ha évtizedek múltán is, elértek a célhoz. A várjobbágyság előkelő rétege, a szent király szabadjai, vagy jobbágyfiai a XIII. század végére túlnyomó többségükben az egész ország területén bejutottak a nemességbe. Nincs hát különös benne, hogy Kézai már mint szegény nemesekről emlékezik meg róluk. Sokuk előtt — mint a szakirodalomban oly sokat idézett locsmándi példa bizonyítja — a királyi kegy nyitotta meg a felemelkedés útját. Amikor 1263-ban IV. Béla főasztalnokmes- terének adományozta Locsmánd megyét — Locsmánd a későbbi Sopron megye területén feküdt — elrendelte, hogy a várjobbágyok, továbbá azok, akiket kelt jobbágyfiúknak neveznek, és a várnépek a megadományo- zottnak kötelesek szolgálatukat teljesíteni, aki pedig a várjobbágyok és jobbágyfiúk közül nem hajlandó magára venni az új úr hatalmát, földjét elhagyva, eltávozhat a megyéből. Ügy látszik azonban, hogy a várjobbágyok nem nyugodtak bele sorsukba, mert még ugyanabban az évben új oklevél jelent meg, amely ünnepélyes formák között megismételte az adományt, de a nemes várjobbágyok földjét már földesúri hatalomtól mentesnek jelentette ki. A kelt jobbágyfiúk és a régi királyi várszervezet egyéb népei viszont földesúri hatalom alá kerültek. A várjobbágyok közül azonban igen sokan királyi kegy, rangemelés nélkül, a természetes fejlődés következtében, a régi királyi várszervezet bomlásában rejlő lehetőségek kihasználásával kapaszkodtak fel a nemességbe. Mindez persze nem jelenti, hogy a XIV. század elejére nyomtalanul, végképp eltűnt volna az egykori vár jobbágyság. Még 1360-ból is van tudomásunk róla, hogy Lajos király várjoibbágyokat emelt nemesi rangra.

Egyidejűleg a XIII. század végére más, magukat azelőtt is nemesnek nevező elemek nemessége is teljes elismeréshez jutott, így a szepesi lándzsásoké, a túróci és liptói jobbágyfiúké stb., és így lassanként befejeződött, lezárult a magyar nemesség kialakulása.

A magyar nemesség kereteit, ahogy a fentiekből is világos lehet, igen különböző és eltérő elemek alakították ki. A különbségek természetesen nem tűntek el egyszerre és főleg nem azonnal, és így a nemesség már létrejöttének időszakában sem volt egységes. A felső réteg, a régi nobilisek és ezek utódai, élesen különültek el a serviensekből és várjobbágyokból lett nemesektől. Világosan jut ez kifejezésre, hogy a század dereka táján már általánosan bárónak nevezték magukat. De ezen túl is volt különbség az országos nemességet élvezők, a veri et puri nobiles, azaz a tiszta és igazi (valódi) nemesek, valamint a különböző, szolgálattal terhelt con- ditionalis, particulars (helyi) nemesek között. Az előbbiek közé a régi nobiliseket és királyi servienseket, illetve ezek utódait számították, akik per se et personaliter katonáskodtak. A conditionalis nemesség széles tömegei pedig azok közül kerültek ki, akiket a birtok alapján terhelt a katonai szolgálat. így ez utóbbiak körébe mindenekelőtt a várjobbágyok tartoztak. Hiába volt, hogy a XIII, század végére már felkapaszkodtak a nemesség soraiba, ha az országos nemesek közé akartak emelkedni, királyi kegyre, rangemelésre volt szükségük. Hasonlóképp ide számítottak a szepesi lándzsások is. Jellemzően utal nemességük conditionális voltára, hogy amikor 1293-ban III. András Pirin mesternek adományozza a szepesi vár alól kivett két ekényi földet, a legnagyobb nyomatékkai húzza alá, hogy azt nem a lándzsás nemesség joga szerint, hanem országos nemesi joggal adja.

56