Hevesi Szemle 8. (1980)
1980 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Kávássy Sándor: A magyar nemesség kialakulása
és külön-külön tartoznak a haza védelmére kiállni, a visszavonuló ellenséget pedig megtorlás végett üldözni (15. §.). Figyelemre méltó továbbá, hogy törvényeinkben ezúttal fordul elő először, hogy a nobiliseket (valószínűleg csak a király mellett főtisztséget betöltőket) bárónak nevezik (8. §.). A francia feudális hierarchia szótárából hozzánk került báró név — Tagányi Károly megállapítása szerint — 1203-ban Imre királynak a pápához írott levelében tűnik fel, ekkor még bar ones Francié (Francia bárói) formában, Magyarország nobiliseire pedig II. Endre egy 1205. évi oklevelében. Divatossá azonban csak az 1210-es évek végétől kezdett válni. Ezúttal is ígéret történt, hogy sem a király, sem szolgáló emberei nem fognak a serviensek házaiban és falvaiban megszállni, de ha mégis előfordulna, igazságos térítést fognak fizetni. (7. §.) Figyelemre méltó végül, hogy a bullában még mint világosan elkülönülő társadalmi csoportok szerepelnek a nobilisek, a királyi serviensek és a várjobbágyok. A következő évek és évtizedek újabb fejleményeket hoztak. Nem sokkal a bulla megújítása után történt, hogy a Zalán innen és túl lakó királyi serviensek — ahogy az imént már idézett 1232. évi kehidai oklevélben olvashatjuk — engedélyt kértek és kaptak a királytól, hogy ők maguk bíráskodhassanak és az elnyomottaknak és szenvedőknek teljes igazságot szolgáltathassanak mindazok ellen, akik miatt méltánytalanul szenvednek. Jól ismert, hogy a felhatalmazás alapján bírákat választottak maguk közül, akiket iudex servientium-nak (szolgák bírája), később iudex nobüium-nak (nemesek bírája), magyarul szolgabírónak neveztek. Ezzel színre lépett a tisztség, amelyből utóbb kibontakozott a szolgabíróság intézménye, egyszersmind a királyi vármegye is megindult azon az úton, amely a nemesi vármegye kialakulásához vezetett el. Nem kerülheti el figyelmünket, hogy az idézett oklevélben a tanúfelsorolás végén, a név szerint említettek után, a veszprémi egyház „sok nemes jobbágyá”- ról olvashatunk. Itt a legnyilvánvalóbban a veszprémi püspök harcos jobbágyairól van szó, és az is biztos, hogy ők nevezték „nemes”-nek magukat, és így esett, hogy mint „nemes jobbágy”-okat vették fel őket az oklevélbe. Eddigi tudomásunk szerint írott forrásainkban ez a legkorábbi eset, hogy valamely, a nobilisek körén kívül álló elem nobilisnek, azaz nemesnek nevezi magát. Ám önmagában is ékes szavú bizonyítéka, hogy a magyar társadalom katonáskodó elemeit, a XIII. század első évtizedeiben már mennyire és milyen mélységekig hatotta át a vágy, hogy átléphessenek a bűvös körön és a nobilisek sorába emelkedve, velük azonos jogokat, jogállást, hasonló lehetőségeket élvezhessenek. A legközelebb a célhoz a királyi serviensek, illetve köztük is a legmódosabb, a nobilisekkel is rokonságot, családi kapcsolatokat tartó elemek állottak. Nem véletlen tehát, hogy elsőnek ők lépték át az addig áthághatatlannak látszó határt és jutottak hozzá a sóvárogva vágyott nobilis névhez. Integrálódásuk már az 1230-as évek elején megindult. A legkorábbi példa erre — Má- lyusz Elemér szerint — a Ják nemzetség történetéből ismeretes. Amikor 1221-ben II. Endre a Ják nem tagjainak ajándékozza Uraj földjét, még „nostri servientes de genere Jaku”-nak (Ják nembeli servienseinknek) nevezi a megadományozottakat, ugyanezekről 1233-ban egy királyi bizottság, már mint „nobiles de Jaku”-ról (Ják nembeli nemesekről, nemes Jákokról) emlékezik meg, ami világosan utal rá, hogy a Ják nemzetség szóban levő tagjai már megjárták az utat, amely a serviensségtől a nemességig vezetett és nemességük ekkor már általánosan elismert volt. A kisebb birtokú, előkelő családi kapcsolatokkal nem rendelkező serviensek integrálódása csak később, az 1240-es években kezdődött el. Az átváltódást itt az jelzi, hogy a serviensek nobilis serviens-nek, nemes ser- viensnek kezdik nevezni magukat. Az első példa erre 1244-ből, egy királyi oklevélből ismeretes. Nemessé válásuk, a jelek szerint, viszonylag gyorsan haladt előre. Világosan utal erre, hogy alig másfél évtized múltán, 1257-ben egy oklevélben már a „nobiles seu servientes”, a nemesek vagy serviensek kitétel is megjelenik, ami egyértelmű bizonyság lehet rá, hogy a nemes és a királyi serviens az egykorúak tudatában hovatovább egymást fedő fogalmakká váltak. A királyi serviensek nagy társadalmi emelkedése nem zajlott és nem is történhetett hatás nélkül, visszhang- talanul. Megmozdította és a várjobbágyokat is fellépésre ösztönözte. Körükben is megismétlődtek a servien- seknél már tapasztalt jelenségek. Jeléül, hogy ők is igényt tartanak a nemes névre és a nemesi jogokra, felvették a nemes jelzőt és nobilis iobagio castri-nak, azaz nemes várjobbágynak kezdték nevezni magukat. (E jelenség első írott emléke egy 1255-ből fennmaradt oklevélben.) Rajtuk kívül más, hozzájuk hasonló helyzetben levő elemek is sodrásba kerültek és ráléptek az útra, amely a nemesség felé vezetett. így a szepesi tízlándzsá- sok, a túróéi és a liptói jobbágyfiúk. A szepesi tiz- lándzsások ősei határőrök voltak, akik a gömöri és tornai ispánság területéről húzódtak fel északra és főként a Hernád völgyében telepedtek meg. Katonai szolgálatukat fejenként végezték, és ezért két ekealja földet kaptak, amit szolgáikkal műveltettek. 1243-ban IV. Béla felmentette őket a fejenkénti hadba vonulás alól és azt rendelte el, hogy azután négyenként küldjenek egy felfegyverzett vitézt a királyi seregbe, akiknek száma tízben állapodott meg. Innen a nevük. A serviensekhez hasonlóan, a király zászlaja alatt vonultak harcba, kisebb ügyekben maguk bíráskodtak, súlyosabb pereiket a király jelenlétében intézték el. A túróci jobbágyfiúk szintén katonáskodó elem voltak. Köztük még II. Endre kezdte felosztani a túróci fennsíkot, a nagyobb arányú telepítést azonban már IV. Béla végezte el. Szintén birtok — kért ekeaija — ellenében katonáskodtak. Eleinte valamennyien kötelesek voltak hadba szállni, 1255- ben azonban úgy rendelte Béla, hogy a következőkben hatonként állítsanak ki egy páncélos vitézt. Izgalom kerítette hatalmába az egyház harcos jobbágyait is, vagy legalábbis közöttük egyes csoportokat. 1255-ben az esztergomi érsek jobbágyai, az egyháztól kapott birtokot sajátjuknak tekintve — az oklevél szavaival — „magukat az ország nemes szabadjaihoz” akarták „formálni” és azok módjára kívántak élni. A király azonban visszaparancsolta és szolgálatuk teljesítésére utalta őket. Az izgalom ezután sem ült el teljesen és későb is voltak, akik ki akartak törni, törekvéseik azonban ekkor sem vezettek eredményre. Ilyen fejlemények nyomán járultak a királyi serviensek IV. Béla, valamint fiai, István ifjabb király és Béla, egész Szlavónia ifjabb hercege elé és kérték, hogy erősítsék meg őket szabadságukban és minél kegyesebb szabadságokkal ajándékozzák meg őket, hogy annál lelkesebben és hívebben szolgálják az uralkodókat és a koronát. A három fejedelem jogosnak és törvényesnek ismerte el és a bárók elé vitte a kérést és hozzájárulásukkal 1267-ben dekrétumot adtak ki, amely már bevezetőjében nemesnek ismerte el a királyi serviense55