Hevesi Szemle 8. (1980)
1980 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Kávássy Sándor: A magyar nemesség kialakulása
valaki valamely időben ezen rendelkezéseink ellen akarna cselekedni, ennek az oklevélnek erejénél fogva mind a püspököknek, mind a többi jobbágyoknak és országunk nemeseinek, együttesen és külön-külön, a jelenben és a jövőben mindörökké szabadságukban álljon, hogy a hűtlenség minden vétke nélkül nekünk és a mi utódainknak ellenállhassanak és ellentmondhassanak.” Ha most vesszük elő a Hármaskönyvet és ütjük fel ismét a primae nonust, vitán felül áll, hogy az ellenállási záradék szabatos megfogalmazásával és beiktatása révén a lehető legnagyobb mértékben fejlesztette tovább a bulla a magyar nemesi jogállásra és az annak legfontosabb ismérveire vonatkozó elveket, olyan formulát adva, amelyre századok múltán is, mint biztos alapra utalhatott vissza a tételes jog. Ami ezután a királyi serviensek jogállását illeti, lényegében a nobilisekével megegyező tartalommal kodifikálta a bulla a királyi serviensek törvénykezési kiváltságát, amennyiben biztosította számukra, hogy szabadon jelenhessenek meg a szent király ünnepén évenként a király vagy a nádor jelenlétében Fehérváron tartott törvénynapokon (1. §.). Ezzel ugyanis törvényes elismeréshez jutott, hogy a királyi serviensek a király vagy helyettese, a nádor joghatósága alatt állanak, ha egyébként hiányzik is a megszorítás, hogy a fővesztésre és a birtokok feldúlására vonatkozó perek nem fejeződhetnek be a király tudta nélkül. Teljesebbé tette viszont ezt az a rendelkezés, hogy a király még valamely hatalmas úr kedvéért sem foghat el sohasem servienseket, és nem dúlhatják fel birtokaikat, ha előbb perbe nem idézték és bírói úton el nem ítélték őket (2. §.). (A bulla e helyének tárgyalása kapcsán, úgyszólván kötelesség- szerűen szokás utalni arra, hogy utóbb ez szintén sarkalatos nemesi jog lett, ami igaz is. Ha azonban figyelemmel vagyunk rá, hogy a jogelvek és a jogszabályok nem az égből szállnak le, hanem bizonyos előzmények után itt, e földön alakulnak ki, megengedhetőnek tartjuk a feltevést, hogy a királyi serviensek ezúttal olyan jogot kaptak, amit a nobilisek előzetesen már élveztek, és elidegeníthetetlen része volt a társadalomban elismert szabadságuknak, még akkor is, ha ennek bizonyítására esetleg nem áll módunkban forráshelyre hivatkozni.) Szabályt állított a bulla a serviensek katonai kötelezettségeit illetően is, amennyiben kimondta, hogy csak zsold fejében kötelesek a királyt az ország határain kívülre vezetett hadjárataiban követni, ellenben, ha ellenség tör az országra, mindnyájan egyetemlegesen tartoznak felkelni (7. §.). Házaikat, falvaikat felmentette a király és a királyi szolgáló emberek (lovászok, pe- cérek, solymárok) beszállásolása alól, garantálta, hogy birtokaik után nem fognak adót szedni, megtiltotta, hogy a király disznai a serviensek engedélye nélkül azok erdeiben vagy rétjein legelhessenek (3., 15., 22. §.). Kimondta, hogy a megyés ispánok a pénz- és a tizedügye- ket kivéve, nem ítélkezhetnek a serviensek birtokai felett (5. §.). Egyik értelmezési lehetőség szerint ez azt jelentette, hogy a királyi serviens, mint birtokos, jogot kapott rá, hogy — a pénz- és tizedügyek kivételével — lefolytathassa a saját birtokán élő népek pereit, vagyis ezzel a rendelkezéssel a bulla a királyi serviensek földesúri bírói hatóságát ismerte el, amely utóbb az úriszékben öltött intézményes formát. Meghatározta végül a bulla a királyi serviens birtokának öröklési rendjét. Jogelvként szögezte le, ha valamely serviens fiúutód nélkül hal meg, birtoka negyedrészét leánya örökli, a többiről pedig úgy intézkedik, ahogy akar. Ha váratlanul halna meg és nem tudna intézkedni, legközelebb álló rokonai örökölnek, és a király háramlási jogának csak akkor van helye, ha a serviensnek egyáltalán nincs nemzetsége (4. §.). Egybevetve a nobilisek és a királyi serviensek jogállását, világos lehet, hogy az utóbbiak jogi tekintetben igen közel állottak a nobilisekhez, ők is a király zászlaja alatt szálltak hadba, felettük is a király vagy a nádor bíráskodott, birtokaikkal a törvény határain belül szabadon rendelkeztek, de még korántsem voltak nobilisek. A serviensnek pl. nem volt ellenállási joga, amit a nobilisek összesen és külön-külön, tehát egyénenként is gyakorolhattak. Nehéz eldönteni, vajon a királyi serviensek csak a bulla révén és által jutottak a felsorolt jogokhoz, vagy azoknak már azelőtt is birtokában voltak. Amennyiben elfogadjuk a korábbi kutatások eredményeit, amint a fentiek szerint elfogadtuk, úgy a bulla serviensekre vonatkozó redelkezéseit, mint az addigi gyakorlatban már kialakult jogok írásba foglalását, kodifikálását értékelhetjük, vagyis, hogy jogállásuk, libertásuk vonatkozásában nemigen hozott újat a bulla, és legfeljebb csak arról lehet szó, hogy a már megformálódott szokásjogot rögzítették, pontosították, ahogy annak már a dolog természetéből következően is történnie kellett. Még a leginkább újnak a királyi serviensek birtokára vonatkozó rendelkezések látszanak. A várjobbágyokról csupán annyit jegyez meg a bulla, hogy őket „a szent királytól rendelt szabadságban kell megtartani” (19. §.). Az egyház jobbágyai, a későbbi predialisták pedig be se kerültek a bullába, rájuk legfeljebb az egyházak népeinek mentességét tartalmazó törvénycikk vonatkozott (3. §.). Végigtekintve az ismertetett rendelkezéseken, talán hangsúlyoznunk is felesleges, hogy az 1222. évi Aranybullát még korántsem értékelhetjük úgy, mint a magyar nemesség jogainak ünnepélyes alapokmányát, ha egyébként vitán felül áll is, hogy az Aranybulla sarkalatos honi törvényeink legnevezetesebbjei közé tartozik, amely számos vonatkozásban fejlesztette tovább a magyar nemesi jogállásra és az annak ismérveire vonatkozó elveket, melyek közül egynek, az úgynevezett ellenállási jognak már tételes és szabatos, sok évszázadon át érvényes meghatározását adta. Innen van, hogy utóbb számos alkalommal erősítették meg és mint ősi jogforrásra nem kevés büszkeséggel hivatkoztak rá. Közhely ma már a megállapítás, hogy az Aranybulla nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Rendületlen folyt tovább a nagybirtok előretörése, és azok a jelenségek sem szűntek meg, amelyek a bulla kiadását előidézték. Nem eléggé világos és nem kellően feltárt azonban, vajon hogyan, milyen módon élhettek a bullában megállapított jogaikkal a királyi serviensek. A sokszor idézett kehidai oklevél (1232) tanúsága szerint azonban arra lehet következtetni, hogy helyzetük cseppet sem volt könnyű. Arról panaszkodnak ugyanis, hogy sok rosszat, kárt, igazságtalan elnyomást és vég nélküli sérelmeket kellett elszenvedniük. így került sor 1231-ben más, e helyen szintén nem tárgyalandó körülmények hatására, az Aranybulla megújítására. A megújitott bulla csaknem szóról szóra azonos az 1222. évivel. Van azonban néhány mozzanata, amire érdemes felfigyelnünk. Így mindenképp figyelemre méltó a nobilisek katonai kötelezettségének meghatározása. Ha a király a határokon túlra vezet hadat, mondja a bulla, a nobilisek nem tartoznak vele menni, csupán az ispánok (tehát azok, akik tisztséget viselnek) és azok, akik nagyobb birtokadományt kaptak. Ha ellenben idegen sereg tör az országra, mindnyájan együtt 54
