Hevesi Szemle 8. (1980)

1980 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Kávássy Sándor: A magyar nemesség kialakulása

luk alacsonyabban álló vámépek, udvarnokok és az egyéb királyi szolgálónépek köréből is. Ezek azután — mint azt jeles historikusunk, Váczy Péter mutatta ki — a király zászlaja alatt katonáskodtak. Minthogy ebben a korban nem képzelhető el hadviselés bizonyos fokú adómentesség nélkül, legalábbis részleges adómentességet élveztek. A király vagy helyettese, a nádor bíráskodott fölöttük, egyszersmind mindenki más joghatósága alól ki voltak emelve. Jogi tekintetben így magasan a várjobbágyok fölé emelkedtek, és utolérték a nobiliseket, hozzájuk közel álló társadalmi csoportot alakítottak ki, melynek tagjait laza függés kapcsolta az uralkodóhoz.

E királyi udvarba (házba, famíliába) fogadott elemek és viszonyaik pontos megismerésének az ad különös jelentőséget, hogy — mint azt ugyancsak Váczy Péter mutatta ki — bennük kell a királyi serviensek (servientes regis) őseit, elődeit felismernünk, vagyis más szavakkal, ők, illetve utódaik voltak, akiket utóbb királyi servien- seknek neveztek.

A magyarul királyi szolgálót jelentő serviens regis név az 1210-es években jelenik meg. Valószínűleg a királyi kancelláriából indult el, és alkalmazásában a királyi kancellária tisztviselőinek lehetett jelentős szerepük. Eddigi tudomásunk szerinti első említése II. Endrének abban az 1217-ben kelt oklevelében található, amelyben Vruz nevű zalai hívét a szent király jobbágyai közül a királyi serviensek sorába emeli. A királyi serviensek, nevükkel ellentétben, korántsem valami szegény, földhöz ragadt népség voltak. Az Aranybulla falvaikat, házaikat, birtokaikat, erdeiket, rétjeiket említi. Birtokaikkal szabadon, nobilisek módjára rendelkeztek. A király oldalán per se et personaliter (önmaguk és személyesen) szálltak hadba. Hadkötelezettségük személyt megillető jog volt és nem királyi föld ellenében élvezett kiváltság (mint pl. a várjobbágyok esetében). így birtokaik sem tartoztak a conditionalis birtok kategóriájába. A királynak — mint azt már Szekfű Gyula is megállapította — „mint az ország urának, s nem mint nagybirtokosnak, a föld birtokosának engedelmeskedtek.”

A XII. század azonban korántsem csak az említett jelenségeknek volt a százada, hanem a nagybirtok és a nobilisek soha nem tapasztalt felívelésének is, ha egyébként erre csak az utolsó évtizedben került sor. A kezdetet egy eladdig példa nélkül álló esemény jelzi. 1193- ban III. Béla, összes tartozékaival és jövedelmeivel szeretett hívének, Bertalan comesnek adományozta a horvátországi Gvozd sziklás hegyei között fekvő Modrus vármegyét, feltételül szabva, hogy a horvát sereg fegyverbe hívásakor az ország határain belül tíz, azokon kívül pedig négy páncélos vitézt állít ki. Királyaink azelőtt sem voltak szűkmarkúak, ha a hadi dicsőség és a vitézi tett elismeréséről volt szó, de az, hogy valaki egyszeriben egy egész megyét kapjon, addig nem fordult elő.

A nagybirtok előretörése és megerősödése — mint azt legutóbb Kristó Gyula fejtette ki — az európai feudalizmus történetében tipikus, törvényszerű jelenség. Gazdasági alapja a földművelés uralkodóvá, intenzívebbé, egyben jövedelmezőbbé válása, ami egyre több és nagyobb birtok megszerzésére sarkallja az urakat. A dolog politikai oldala pedig, hogy céljai érdekében az uralkodó egyre nagyobb mértékben kénytelen kielégíteni úri alattvalói birtokéhségét, ami végül kikerülhetetlenül vezet el a királyi birtokok szétaprózódásához. A magyarországi nagybirtok lassú és szívós előretörése a XI. század folyamán indult meg. A XII. század elejétől főként a hadjáratok és a feudális terjeszkedés segítették fejlődését. A nagybirtok urai, a nobilisek — mint láttuk — már a XII. század elején is igen jelentős hatalom birtokosai voltak, és ha összefogtak, a királyra is rá tudták kényszeríteni akaratukat. A nagy ugrás azonban a XII—XIII. század fordulójától következett be. A gazdasági alapot ehhez a földművelés (gabonatermesztés) meghatározó jelentőségűvé válása biztosította, ami a XIII. század elejétől a birtok, illetve a mezőgazdaságilag hasznosított föld árának addig nem tapasztalt növekedését eredményezte. A politikai lehetőségek pedig a Béla halálát követő idők fejleményei nyomán nyitottak meg.

Béla fiai, Imre és a későbbi II. Endre — mint ismeretes — nem tudtak megférni egymással. Viszálykodni kezdtek, és hogy híveket szerezzenek, se Imre, se Endre nem takarékoskodott az adományokkal. Amikor végre Endréé lett a trón, úgyszólván kormányprogramként valósította meg a királyi birtokok és egyéb javak elado- mányozását. „A királyi felség bőkezűségét semmi sem szoríthatja határok közé, és az uralkodó számára az adományozás legjobb mértéke, hogy nincs mértéke” — jelenti ki némi fennhéjázással Endre egy 1208-ban kelt oklevelében.

Az adományozások mindenekelőtt földadományt, a megye királyi kézen levő földjeinek elörökítését jelentették. Ehhez azonban már igen korán társították az immunitás jogát, ami azzal volt egyértelmű, hogy a megadományozott a birtokkal együtt a korábban a király által szedett adókat és egyéb jövedelmeket is megkapta, egyszersmind az ott élő népesség felett is joghatósághoz jutott. Ha vármegye képezte az adományozás tárgyát, ez a gyakorlatban a legtöbbször a megyés ispáni tisztség megszerzését is biztosította az adományozott számára. így viszonylag rövid idő alatt roppant arányokban nőtt meg a nobilisek egy csoportjának birtokállo- mánya, akiket már nem lehetett a régi módon kormányozni, minthogy birtokaik megnövekedésével egyenes arányban nőtt nagyra öntudatuk is. Jellemzően jut ez Anonymus gestájában is kifejezésre, amely rendre ott szerepelteti Árpád mellett a korabeli előkelőségek elődeit és birtokaikat ősi adománynak tünteti fel.

Az adományrendszer elburjánzása, valamint Endre egyéb, e helyen nem tárgyalandó intézkedései, fokozódó elégedetlenséget váltottak ki. Az elégedetlenek élére az adományokban nem részesedő nobilisek állottak. A tömeget a mögéjük sorakozó királyi serviensek és a várjobbágyok adták. így történt, hogy 1222 tavaszán a forrongó ^hangulat lecsillapítására Endre a legünnepélyesebb formában, aranypecséttel megerősített oklevelet adott ki, a hírneves Aranybullát.

A szakirodalomban már sokszor megtárgyalt és méltán nevezetes bullát — ahogy a bevezetőben olvashatjuk — Endre a nobilisek és mások „igen sok dologban kisebbedést szenvedett” libertásának, szabadságának megigazítására, felújítására adta ki. Ha ebből indulunk ki és a fent jellemzett társadalmi csoportok jogállására, libertására vonatkozó rendelkezéseket vesszük szemügyre, úgy a nobilisek vonatkozásában két tételt kell kiemelnünk. Az egyik a törvénykezési kiváltság megerő sítése. „A nádor országunk minden embere felett különbség nélkül ítélkezzék. De a nemesek (olyan) ügyeit — mondja a bulla —, melyek a fővesztésre vagy birtokaik feldúlására vonatkoznak, a király tudta nélkül ne fejezhesse be” (8. §.). A másik, az ún. ellenállási záradék. „Azt is rendeltük — hangzanak a bulla ezt tartalmazó szavai —, hogy ha mi vagy a mi utódaink közül

53