Hevesi Szemle 8. (1980)

1980 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Kávássy Sándor: A magyar nemesség kialakulása

molnunk, akik egy vármegye harmadát megközelítő lapkőit birtokkal rendelkeztek.

Nem járnánk el helyesen, ha a nobilisek anyagi viszonyait csupán saját birtokaik alapján ítélnénk meg és nem vennénk figyelembe, hogy — mint azt igen meggyőzően Molnár Erik fejtette ki — a király jövedelmeinek is jelentős részét vonták el. Abból következően, hogy a királyi vagyon kezelése és az igazgatási feladatok ellátása tisztviselők alkalmazását követelte meg, és ezek díjazását a király az adott viszonyok között csak úgy oldhatta meg, hogy a termék jövedelmek egy részét tisztviselőinek engedte át, a nobilisek a királyi jövedelmekből is jókora részhez jutottak. A nobilisek tehát a király jövedelméből is részesedtek és azon is osztozkodtak. Semmi különös sincs hát benne, hogy amikor valaki ispánságot kapott, azt az egykorúak nem tisztviselőnek, hanem megadományozottnak tekintették. És az ispánok annál is inkább gyarapodhattak és gazdagodhattak, mert az ellenőrzés a fennálló viszonyok közt igen nehéz volt. A királyi jövedelmek szétosztását a fegyveres erő széjjelosztása kísérte. A király vidéken élő katonaságával ugyanis közvetlenül szintén az ispánok rendelkeztek.

A fentiek alapján érthető, hogy a nobilisek politikában, hatalomban játszott szerepe is kiemelkedő volt. Közülük kerültek ki az ország főtisztviselői. A főméltóságok rendszerint egy-két vármegyét is kaptak és el tudták érni, hogy a megszerzett tisztséget hosszú időn át viselhessék. így az államhatalom és vagyon egy része tartósan egy-egy nagy hatalmú nobilis kezén összpontosult. A XII. században már az egyházi főtisztségeket is magukhoz ragadták. A király így döntéseit is csak az ő hozzájárulásukkal hozhatta meg. Akaratuk ellenére semmiféle határozatát sem tudta volna keresztülvinni, sőt koronáját sem tudta megtartani, ha a nobilisek szembefordultak vele. A nobilisek a kormányzás, törvényhozás, külpolitika minden terén érvényesíthették akaratukat, sőt még a király családi életébe is beleszólhattak. A Képes Krónika is megírja, hogy II. Istvánra (1116—1131) még a feleséget is a nobilisek kényszerítették, mert magszakadástól tartottak. Ugyancsak

II. Istvánnal fordult elő, hogy amikor egy orosz várat ostromolt, a nobilisek céltalannak tartván a további harcot, szószólójuk, a Pázmán nembeli Kozma útján közölték a királlyal, hogy nem háborúskodnak tovább, hanem hazamennek és más királyt választanak maguknak. Végül a király sem tehetett mást, mint azt, hogy kénytelen-kelletlen, a hazainduló sereg után maga is visszatért. Helyesen szólt hát Anonymus, amikor azt írta, hogy Magyarországot az „Örökkévaló Király” kegyelméből „királyai és nemesei bírják”.

A nobilisek körében a hangadó szerepét kezdetben az idegenből jött elemek játszották. így például Salamon idején a cseh származású Bogát fia, Radován, II. István alatt a normann Olivér és Ratold, II. Géza korában a Németországból frissen bevándorolt Hedrich stb. Idővel azonban a magyar környezetben és a magyar családi kapcsolatok révén megmagyarosodtak és egész sor, történetileg nevezetes magyar családot alapítottak. A Bogát—Radován nemből származnak pl. a Rákócziak, Ratoldtól a Lórántffyak, Hedrichtől a Héderváryak stb.

Anyagi viszonyaiknak, társadalmi-politikai szerepüknek megfelelően, a nobilisek jogállásuk szerint is különböztek a társadalom egyéb elemeitől és csoportjaitól. Már László idézett harmadik dekrétuma határozottan és félreérthetetlenül különíti el a nobiliseket a nem nobilisektől, vagyis az ignobilisektől. A Kálmán uralkodása idején tartott esztergomi zsinat határozatait olvasva pedig azt látjuk, hogy bizonyos bűncselekmények elkövetése esetén más büntetési tétel sújtja a nobilist, és más a népből valót.

Hírneves történetírónk, Pauler Gyula szerint, a nobilisek jogállását alapvetően két dolog határozta meg: 1. a király vagy legföljebb a nádor bíráskodott fölöttük és '2. közvetlenül a király zászlaja alatt szálltak hadba. Harmadikként ehhez az adómentességet tehetjük, amely természetes, úgyszólván magától értetődő eleme volt a nobilisek társadalmi állapotának.

Visszakeresve törvényeinkben, félreérthetetlen és egyértelmű nyomait találjuk a nobilisek törvénykezési kiváltságának. Ha valaki a nobilisek vagy ispánok közül pereskedés végett megy a királyi udvarba és nem áll szembe ellenfelével, amikor a királyi kikiáltó szólítja, hanem a király engedélye nélkül hazamegy, veszítse el ügyét, és ha elvett valamit, kétszeresen adja visz- sza — olvashatjuk László 1092-ből fennmaradt, ún. I. törvénykönyvében.

Ha ezután a nobilisek jogállására vonatkozó megállapításokat Werbőczy Hármaskönyvének primae nonusá- val, vagyis a nemesek négy fő és kiváltságos jogáról szóló fejezetével vetjük egybe, úgy tűnik, hogy a későbbi nemesi jogállás két fő eleme, ti. a törvénykezési kiváltság és az adómentesség, kezdeti formában a XII. századra már kialakult. Az „ország nemesei... — írja Werbőczy — senki másnak hatalma alatt nem állnak, mint a törvényesen megkoronázott fejedelemnek”. Másfelől pedig: „mindennemű jobbágyi szolgálat, adózás alól.. . mindörökre teljesen mentesek és ki vannak véve, csupán csak az ország védelmére tartoznak katonáskodni”.

A XII. századtól lehet megfigyelni, hogy a nobilisek a névhasználat vonatkozásában is elkülönítik magukat a társadalom egyéb elemeitől, amennyiben a latin de gene- re (nembeli, nemből, nemzetségből való, származó) kifejezéssel, keresztnevükhöz nemzetségük nevét is hozzákapcsolták. Pl. Paulus de genere Chaak (Csák nembeli Pál), Baya de genere Zalok (Szalók nembeli Baja) stb. Azelőtt általában keresztnevükön hívták az embereket, legfeljebb megkülönböztetés végett tették ki, hogy ki kinek a fia, néha kinek a testvére, vagy hová való. Pauler Gyula szerint a de genere és a vele képzett nevek első említését III. Béla 1183-ban kelt oklevelében találhatjuk, mely a Pécs melletti Szentháromság monostorát és a Mindenszentek okuri monostorát Temes nevű földjük birtokában erősíti meg. (Megjegyzendő, hogy ezt az oklevelet Szentpétery kifogásolható hitelességűnek minősítette.) Waldapfel Eszter szerint a de generés név- használattal a régi nobilitás tagjai kívánták elkülöníteni magukat a „betolakodott” elemektől, az ún. homo novusoktól. Tény azonban, hogy a névhasználat e formája mégis elterjedt és olyanokra is alászállott, akik nem voltak nobilisek. Fénykorát a XIII. század közepétől a XIV. század közepéig élte, majd fokozatosan kiment a divatból, 1408-ban pedig megszűnik használata okleveleinkben. Jelentéstani szempontból a de genere- ben ismerhetjük fel a magyar nemes név történeti előfutárát, mely közszóként írott forrásainkban az 1372- ben keletkezett Jókai-kódexben fordul elő először és -s képzővel a nem (nemzetség) főnévből alakult, jelentése pedig: nemzetséggel bíró, nemzetséghez tartozó.

A vagyonban, hatalomban élenjáró, őseire, nemzetségére büszkén hivatkozó nobilisek világa volt — mint Mályusz Elemér írja — az a magaslat, társadalmi csúcs, amely felé az alatta elhelyezkedő rétegek, mindenek51