Hevesi Szemle 8. (1980)

1980 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Kávássy Sándor: A magyar nemesség kialakulása

előtt a várjobbágyság nagyratörő fiai vágyakozva néztek.

A jobbágy név — ekkor már várjobbágy (iobagio cast- ri) értelemben — Acha non ignobilis (nem nemtelen) veszprémi jobbágy 1116—-1131 között kelt végrendeletében tűnik fel először. A várjobbágyok Szent István szabad vitézeinek, az István törvényeiben és az Intelmekben miles (katona, vitéz) néven említett szabad, katonáskodó réteg utódai, leszármazottai voltak. Milesekkel István korában a királyon kívül az egyház és a világi nagy- birtokosok rendelkeztek. A várjobbágyok a királyi vármegye kötelékében éltek. Békében az ispánnak, a co- mesnek segédkeztek, közülük került ki az ispán helyettese, a curialis comes és a vármegye kisebb tisztviselői, a centuriók (századosok) és decuriók (tizedesek) is. Háborúban az ispán vezetése alatt vonultak ki. Szolgálatuk fejében a (király — mint Kézai írja — a vár földjéből adott nekik birtokot. Birtokaik azonban ún. con- ditionalis (feltételes), servitiummal, szolgálattal, kötelezettséggel terhelt, szolgálati (haszonélvezeti) birtokok voltak, amiket conditione vagy per conditionem, azaz egyezség alapján bírtak. Birtoklásuk tehát nélkülözte a tulajdonjogot, és csupán haszonélvezetre szólt. Ám abból következően, hogy a jobbágyfalvak lakói a várföldeken földközösségben éltek, ez sem valamely állandó birtoktesthez, hanem a várföld egy bizonyos, évenként változó részéhez kapcsolódott. Ez a bizonyos, évenként kiosztásra kerülő rész, illetmény pedig feltehetően két királyi ekealja volt, lévén a korai középkorban nálunk a kisebb birtokok kiterjedésének alsó határa a két ekeföld. Bogdán István újabb kutatásai szerint 1 királyi ekealja 150 királyi holddal, azaz modern fogalmak szerint 220 katasztrális holddal, tehát 126,63 hektárral volt egyenlő. Az egy jobbágynak kijáró illetményföld ilyenformán 440 kát. holdra, illetve 253,26 hektárra ment. Ezt az illetményt, illetve az ehhez való jogot örökítették tehát a várjobbágyok fiaikra, anélkül, hogy a föld tulajdonosai, tényleges urai lettek volna. Váczy Péter és Mályusz Elemér egybehangzó véleménye, hogy a várjobbágyok eladhatták, végrendeletileg másokra hagyhatták illetményföldjeiket, de mindig csak azzal a feltétellel, hogy az új birtokos vállalja a birtokkal járó servitiumot. Az adományok és egyéni érdemeik jutalmazása révén az illetményföldeken kívül jure heredi- tario, azaz tulajdonjoggal bírt földjeik is voltak, amelyekkel mint adománybirtokokkal rendelkezhettek. Általában elmondható róluk, hogy nem voltak szegények. XIII. századi okleveles adatok szerint olyanok is voltak közöttük, akik comes címet viseltek, mások kegyurak voltak, rabszolgákat szabadítottak fel, szabadosokat és szolgákat vásároltak, sőt arra is volt példa, hogy a király birtokot vett tőlük.

Jogállásukat az ismertetett körülmények folytán elsősorban az határozta meg, hogy a megyés ispán, a comes bíráskodott fölöttük és az ő vezetése alatt szálltak hadba. Az idők folyamán persze a várjobbágyok rétege is differenciálódott. A legelőkelőbb csoport Szent István korából származtatta magát. Ezek kezdettől fogva való, régi, első, valódi, természetes jobbágyoknak, a szent király szabadjainak, a szent király jobbágyainak, jobbágyfiainak mondták magukat. Az alacsonyabb sort meg azok alkották, akiket egy 1263-ból való oklevél igen találóan kelt jobbágyfiúknak nevez. A kelt jobbágyfiúk nem született várjobbágyok voltak, hanem alulról, királyi kegy révén emelkedtek a várjobbágyok közé.

Az egyház szabad vitézeiről (miles liber) a pécsváradi apátság feltehetően a XI. század második felében készült birtokösszeírásában olvashatunk először. Az apátságnak eszerint kétszáz vitéz áll szolgálatában, hogy fegyveresen védje a monostort, ha a környéken lázadás törne ki és 12 lovasból álló kíséretet tartoznak biztosítani, amikor az apátúr a királyt megy meglátogatni. XII—XIII. századi okleveleink nem hagynak fenn kétséget az iránt, hogy fegyveres vitézei más főpapoknak is voltak. így az esztergomi érseknek, az egri, győri, zágrábi püspököknek, á pannonhalmi apátnak, a fehérvári prépostnak stb. Számuk nem lehetett csekély, mert a vitézi (katonai-karhatalmi) szolgálaton kívül különböző tiszti állásokra is alkalmazták őket. A XIII. század legelejéről való emlékeinkben iobagio (jobbágy) 1234 és 1267 között iobagio ecclesiae (egyházi jobbágy, az egyház jobbágya), iobagio episcopalis (püspöki jobbágy) iobagio archiepiscopalis (érseki jobbágy), a század derekától iobagio exercituális ecclesiae, iobagio bellator ecclesiae (az egyház harcos jobbágya) néven szerepelnek. Szolgálatukért birtokot kaptak az egyháztól, amelyek szintén conditionalis birtokok voltak. Az adomány azonban csak életre szólt és csak az egyházi földesúr engedélyével lehetett elidegeníteni. Egyébként apáról fiúra szállt, kivételes esetben a nő is, ti. az özvegy vagy a lányok is megkaphatták, ebben az esetben azonban nekik vagy férjüknek kellett a szolgálatokat és a kötelezettségeket vállalniuk. Hűtlenség, magszakadás esetén a birtok az egyházi földesúr, illetve az egyház kezére ment vissza. Ezt a birtokot nevezték a szó feudum (hűbér), beneficium (hűbérbirtok) értelmében már az 1240- es évektől kezdve prédiumnak. Ebből alakult ki utóbb az egyház harcos jobbágyainak később használatos és a XV. századtól általánossá váló prédialista neve, mely írott forrásainkban a XIV. század elején, 1327-ben tűnik fel először. Jogállásukat mindenekelőtt az határozta meg, hogy a birtokot adományozó főpap joghatósága alatt állottak, és urukkal, vagy főtisztjének vezetésével vonultak hadba, a megfelelő felszerelésről nekik maguknak kellett gondoskodniuk. Eleddig eltérő vélemények láttak napvilágot, vajon a prediálisi szolgálatot hűbérinek kell-e tekintenünk vagy sem. Vannak, akik az egyház harcos jobbágyaiban, illetve ezek utódaiban látják a magyar társadalomszerkezet egyik legjellegzetesebben is hűbéri elemét. Mindenesetre megállapítható, hogy viszonyaikban sok volt a hűbéres vonás, mégis több dolog alaposabb megfontolásra utal, és a prédialisták körülményeinek pontosabb megismeréséig még várnunk kell a végső ítélet kimondásával.

A XII. században látjuk szokásba jönni, hogy a király úgy jutalmaz hűséget és érdemeket, hogy mások joghatósága alól kiemeli és udvarába (in aulam regiam), saját királyi házába (in domum suam regiam), famíliájába fogadja az érdemeseket és örök szabadsággal adományozza meg őket és utódaikat. Kétes hitelű és hamis okleveleink szerint ez a szokás már a század dereka táján divatozott. Hiteles oklevelet azonban erre csak Imre idejéből, 1197-ből tudunk felmutatni. Eszerint egy Zerzowoy nevű pozsonyi várjoibbágy volt, akit a kitüntetés ért, mivel a király és testvére között folyó harcok alatt is hű maradt az uralkodóhoz. Biztosra vehetjük, hogy az Imre által tett adomány nem áll előzmények nélkül, és ilyenre már jóval azelőtt is, talán már II. Géza uralkodása (1141—1162) idején is lehetett példa, amint azt a hamisnak minősített és a vitatott oklevelek alapján gyaníthatjuk.

Jóllehet Imre idézett oklevelének tanúsága szerint várjobbágy volt a szerencsés, korántsem csak a várjobbá- gyok közül emelt fel sokakat a királyi kegy, hanem a ná52