Hevesi Szemle 8. (1980)

1980 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Cs. Varga István: Szergej Jeszenyin

lődés terének nevezte. Erkölcsöt beteljesítő tér-időről álmodoztak az emberiség nagy moralistái. A cselekvési lehetőségek tágítják, hiányuk szűkíti a jelen horizontját. A múlt általunk, bennünk és velünk lehet maradandóan „jelen” idejű. A költői halhatatlanság: állandósult időszerűség, mindenkori jelenvalóság: „történelmi jelenlét”. Az idő, a jövő cselekedeteinkben válik életalakító tényezővé. Létfilozófiai, életmagyarázó költői kísérlet a Perzsa motívumok a keleti költőmesterek szellemében. A jeszenyini tapasztalat pompás keleti színezettel, virtuálisan megsokszorozott költői helyzetekben tárul fel. Természet és ember, történelem és ember, múlt és jelen, élet és halál tér-időben lehetséges kapcsolataiban nyilvánul meg a lírai én, az órákra, napokra meglelt harmóniaélmény. A múltba tekintés nem nosztalgia. Tanulságai a legszemélyesebben átélt jelen, a jelenben alakítható, előkészíthető jövő számára szükségesek. A teljességvágy és a véges emberi lét ellentmondása, a lét és a halál kérdése gyötri Jeszenyint is. Nem az elidegenedett- ségre, hanem önmaga belső élettörténetére figyel. Eleven kapcsolatot alakít ki a társadalommal. A ciklusban nem érvényesül a heideggeri létfogalom: „a meglét: lét a halál felé” (Sein zum Tode). A költő nem idegenül el önmagától. Éppen ellenkezőleg: megtalálja önmagát, az átmeneti és viszonylagos lelki egyensúlyt. Számára a világ ezért nem a heideggeri das Nichts.

Jeszenyin külső élete is a belső teljességet szolgálja. Hangja, érzelmei igazak, őszinték, egyéniségének mélyéről fakadnak. A mondanivalót egész lényével hitelesíti: „Gazda, feketébb teákat öntsél! / Néked én soha nem hazudok ...” (Elcsitult a múlt sebe). Hiányzik a ciklusból a nyers erotika, a palástolatlan férfivágy és az ösztönélet síkja, bár a keleti érzékiség titkos búvópatakjai át- meg áthatják a versvilágot. Nem a pénzen vett, bormámoros szerelem a fontos a költő számára, hanem a világba kapcsoló, humanizáló tiszta szerelem, amely mélyebb, igazabb és intenzívebb életszférába emeli a szerelmi érzés tisztító katarzisával. A leheletfinom árnyalatok, a szelíd hang kultusza a jellemző, az idilli élet, a lelki harmónia üzen a Perzsa motívumokban. A hősnő nem vágyakat szító démon, hanem a létharmónia, az intim viszony részese, aki a testi szerelmet is szellemi szférába vonja.

Az időprobléma a halál kérdésköréhez kötődve, verstémaként is megjelenik. A halál az örök élettel való összevetésben kap értelmet. A ciklusban a temetői világ is gyönyörű természeti környezetben található. Virágok nyílnak, rózsák illatoznak, sáfrányillat hatja át a levegőt. A természeti képek is a lelki ösztönzéseket szolgálják. Seherezádé így üzen: „Vándor, ne keresd a holtakat, / ne hajolj a mohos kőlapokra... Élj, ha élsz! Csókolj nagyon, ha csókolsz. / Arany hold alatt gyönyört szakíts” (Hold szitálja hűvös aranyát). Élők és holtak közt éles határt húz, az élőkért szól dala. Élettényként szemléli a halált, amely az emberi élet szélsőséges eseteként alkalmas arra, hogy a költő az életet reális összefüggéseiben, meghatározottságaiban szemlélje és láttassa. A halál, mint természeti tény, nyilvánvalóvá teszi az emberi lét végességét, megnöveli az idő jelentőségét az emberi önmegvalósítás történelmileg adott színterén. A szerelem, az életöröm a vezérmotívuma, ha az elmúlásról elmélkedik is: „Olyan kopár, fénytelen az élet: / szépségednek tündöklő havát / fátyoloddal eltakarni vétek — / hintsd az arcod fehér sugarát, / azért adta természet-anyád” (Szél hintáz a rózsakerteken). Az abszolút időtlenség és ifjúság birodalma a ciklus időtere. Nincs egyetlen öreg, idős alakja sem. A báj változatai uralkodnak a gyengéd emberi kapcsolatokban is. Sagané, Lála, Hélia ragyogó fiatalságuk és szépségük magaslatáról hajolnak a lírai hős felé. Csak a múlt halottainak sírköveit látjuk. A ciklus jelenidejű síkján nincs szó halálról és elmúlásról. Az örök nyár, az állandósult tavaszi újulás, a virulens élet színtere a ciklusbeli Perzsia (M. Novikova). Nem érinti meg a költőt az örökzöld trópusi fák közt az elmúlás fuvallata. Csak a lírai hős állandó jelzője, a rézvörös, az aranyló szín utal az őszi hervadásra. Haja színében csillan az őszi hangulat, disszonáns elemet vegyít a harmóniába. Élet és halál ellentmondása csak gondolatban, képzeletben csökkenthető, hiszen a valóság a maga végtelenségében és állandó változásában örökkévaló. A jeszenyini időtlenség azonban nem jelent változatlanságot, nem görög értelemben vett örökkévalóság. Egész élete, változásában és történetiségében felfogott énje csendül össze a ciklus kételyeket is megszólaltató modern harmóniájában. A pillanat megragadása az időbeliség jelensége. A termékeny pillanatban az időtlenség érinti a jelen, a most horizontját, a múlt és a jövő közt elfoglalt birodalmát.

Jeszenyin Puskin nyomán vall a költészet hivatásáról: „Dal kell a Földnek, de nem akármi”. Több versben is (a 9., 10., 12., 14. és 15. versben) figyelme a dal, az ének témájára koncentrálódik. A harmonikus szerelmi érzés, a meditáció alkalmas a filozófiai kérdések felvetésére. A költői hűség kegyetlen őszinteségét, a sorssá váló hivatást így érzékelteti:

„Költőnek lenni — ha nem akarjuk,

hogy dalunk a lét igazát sértse —

azt jelenti, hogy húsunk lemarjuk

vérig érzőn, másokat becézve.”

Költői öndefiníciója: „Szíve dal, dal élete s a teste”. Vonzódik a belső élet, a lelki történések érzékeltetéséhez. A költészet megismerő funkcióját vallja: „Költő vagy: dalod a végtelen táj — / énekeld, hogy mélyebben megismerd!”. A perzsa költőknél a dal állandóan átszínezi a szerelmi témakört. Ez sajátos kompozíciós megoldáshoz vezet. A keleti költő rendszerint saját nevét is kimondja az utolsó részben. Jeszenyin nem említi a saját nevét, de a költői én, mintegy bizonyságtevésként, megjelenik azoknak a verseknek a végén, amelyekben keleti költő neve is szerepel és Jeszenyin önjellemzést végez. Szádihoz köti a ciklus negyedik versének tréfásan derűs önjellemzését. A hatodik vers végén is előlép és maga énekel, amint a hetedik vers zárórészében is megjelenik a költő. Tehát Jeszenyin egyénit ve alkalmazza a keleti mesterek kompozíciós eljárását. Megérezte, hogy a vers kezdetétől a végéig a költőhöz közeledő tendencia érvényesül a perzsa költészetben. A dal, a költői én a vers végén kimondja a kapcsolatot, személyessé teszi a kötődést.

„ELTŰNSZ AZ AZÜRBA, VÁNDOR”

A költői megismerés igénye sajátosan perzsa filozófiai szemlélettel jelenik meg a Hűs kékség lebben a széllel kezdetű versben. A keleti bölcseknél az út (tarikat) a szúfita terminológia szerint valóságos út egy meghatározott, adott határig a megszerezhető igazság felé. Az utas (vándor) feltétlenül kereső, mozgó személyiség, aki nemcsak térben és időben, hanem inkább tudatában és tudatalattijában közeledik, halad a vágyott cél irányába. Így rajzolták meg a vándor alakját a perzsa mesterek. Nem tudatos allegóriákban, hanem tradicionáli11