Hevesi Szemle 8. (1980)
1980 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Kávássy Sándor: A magyar nemesség kialakulása
A magyar nemesség kialakulása A magyar társadalom legalapvetőbb sajátossága a honfoglalás korában már korántsem az egység és az egyöntetűség, hanem a tagoltság, a népesség különféle rétegekre és csoportokra oszlása volt. Az ősi egyenlőség, amelyről a krónikák is szólnak, már rég a múlté volt. Anonymus is megírja, hogy a vezérek rokonságukkal, valamint férfi- és nőcselédeikkel egyetemben érkeztek a Kárpátok alá. A társadalom csúcsán a XI. század elején az István törvényeiben összefoglalóan „nagyobbak”-nak (maiores) nevezett előkelők rétege állott. Az ide tartozók mint a latin princeps, dux, illetve a görög archón, másfelől pedig mint a comes, illetve sztratégosz méltóság viselői jelennek meg az egykorú forrásokban. 1111-ben Magyar- országon a princeps az erdélyi vajdának volt a címe, amit 1201-től kezdtek voywoda, voyawoda stb. alakban írni. Györffy György magyarázata szerint a latin dux és princeps a görög archónnak és a szláv vojavodának felel meg, ezek magyar neve pedig az úr volt. A comes István államában az udvar, illetőleg a megyék élén álló ispánnak volt a címe. Kinnamosz bizánci történetírónak abból a XII. századi feljegyzéséből, miszerint a magyarok a sztratégoszokat nevezik „zupanosz”-nak, nem kétséges, hogy a XI. században nálunk az ispánt mondták sztratégosznak. Az előkelők élvonalban álló rétege természetszerűen niem volt népes, ám csekély lélekszáma ellenére sem volt egységes. István I. dekrétumának 21. §-ában „születésre és méltóságra nagyobbak”-ról (maiores natu et dignitate) olvashatunk, ami a születési és a hivatali arisztokrácia egyidejű létére látszik utalni. Mindenesetre megállapítható, hogy a felső százak e vékony rétege két csoportból eredt: 1. a Géza és István törekvéseit támogató törzsi-nemzetségi vezetők és ezek ivadékai és 2. a külföldről jött (advena) előkelők és lovagok, illetve ezek utódai köréből. Bárhonnan jöttek is azonban, tényként szögezhetjük le, hogy mint földesúri uralkodó réteg helyezkedtek el a többi társadalmi csoport fölött, s a királlyal együtt a politikai hatalomnak is ők voltak a birtokosai. Harcban nehézfegyverzetet, sisakot, páncélt viseltek, biztonságukra fegyveres vitézek ügyeltek, akik háborúban az ország haderejét gyarapították. Nem (tekinthetjük véletlennek, István szorgalmazta, hogy mindegyik úrnak legyen meg a maga vitéze. Az itt jellemzett előkelőség tagjait kezdték a XI. század derekától nobilis-nek nevezni. A klasszikus latinban képzett nobilis név a nosco (megismer, megtud, észrevesz, tud, ismer, megszemlél, felismer, elismer stb.) igéből jött létre, ahogyan a siklik, csúszik jelentésű labor-ból a labilis (csúszós, ingatag), vagy a moveo-ból (mozgat, mozog) a mobilis (mozgatható, mozgó). Elsődleges jelentése: felismerhető, ismert, ismeretes. A nobilis szóban eredetileg tehát az ismertség — az elismertség, közismertség, híresség, nevezetesség — fogalma keresett kifejezést, és csak később alakult ki — nyilván a római nobilitas (nemesség, nemesi rend) i. e. IV. és III. században történt megformálódásával párhuzamosan, vagy annak nyomában — a nemes, előkelő, jeles, kiváló fogalmával jelzett társadalmi tartalma. Nobilisnek a régi Rómában az aedilis-i, illetve az annál magasabb, ún. curulis-i hivatalok viselőit és ezek leszármazottait mondták. Az aedilis-ek a középületek, utak és vásárok rendjére felvigyázó, valamint a közélelmezés ügyeivel foglalkozó tisztviselők voltak. Curulis-i hivataloknak pedig az előkelő hivatalokban használatos, elefántcsonttal kirakott székről, az ún. curulis-ról általában a főbb állami tisztségeket nevezték. Egyedül a nobiliseknek volt joguk, hogy megőrizzék a dicső ősök imago-it, azaz mellképeit. Ez volt az ún. ius imaginum. Az egyes imagokra az ős nevén kívül címét, rangját és egyéb érdemeit is ráírták. Az idők folyamán hovatovább arcképcsarnokká sokasodó imagokat a lakóház legnagyobb termében, az atrium-ban őrizték, ahol a látogatókat, vendégeket, clienseket fogadták. A császárkorban a nobilis és nobilissimus (legnemesebb) a császárnak, fiainak, fivéreinek és nővéreinek volt a címe. A korai középkorban, a szász törvénykönyv tanúsága szerint, nobilisnek a nemzetségi arisztokrácia tagjait nevezték. A feudális viszonyok következményeként szilárdult meg végül az a jelentés, amit helyesen és pontosan elsősorban már a dominus, seigneur, úr stb. fogalmaival értelmezhettek. A XI—XII. század magyar, illetve magyarországi nobiliseiről keveset tudunk. Egy azonban így is biztos, az nevezetesen, hogy akkor is róluk van szó, ha a források nobilis helyett principes-1 (előkelők, vezetők), optima- tes-t (előkelők, nemesek), primates-1 (elsők, legelőkelőbbek), proceres-t (előkelők, főemberek, vezetők), mag- nates-t (előkelők), iobagiones-1 (jobbágyok) mondanak. Jeles alkotmánytörténészünk, Holub József hívja fel a figyelmet, hogy e terminológiai sokszínűség, a nevek e sokfélesége kialakulatlanságra utal, és ebben a korban még egyáltalán nem szabad megállapodott viszonyokat keresnünk. Lehet, hogy ebben az észrevételben sok az igazság, különösen, ami a XI. századot és a XII. század első felét illeti. Még sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a felsorolt nevek és megjelölések nagyobbrészt egymás szinonimáinak tekinthetők, másfelől, hogy Anonymus gestájában az ország nemesei már mint meglehetősen homogén, egységes csoport szerepelnek, ami viszont azt mutatja, hogy a nobilisek a XII. század végére már kialakult, egységbe kovácsolódott társadalmi réteget jelentettek. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy Anonymus értelmezésében „Magyarország . .. királyai és nemesei származásának a kezdete” az „oly igen nemes magyar nemzet” származásának a kezdetével esik egybe, ami nemcsak arra bizonyíték, hogy a gestaíró az ország nobiliseit egyugyanazon társadalmi egységnek látta, hanem arra is, hogy a későbbiekben oly nagy szerepet játszó natio (feudális nemzet) fogalmát a nobilisekkel vette egynek. Az is biztos, és a szakirodalomban vitán felül álló tényként kezelt dolog, hogy anyagi viszonyaikat tekintve, a nobilisek nagybirtokosok voltak. Szent László harmadiknak mondott dekrétumában, mely a feltevések szerint talán már László uralkodása előtt keletkezett, udvarházaikról, poroszlóikról olvashatunk. Vagyonuk nagyságáról azonban nehéz pontos képet alkotni. Ágoston Péter túlnyomóan XIII. századi adatokon nyugvó számításai szerint 100 000—200 000 kát. holdra menő birtokok urai voltak. Üjabban — a visszakövetkeztetés módszerét alkalmazva — Györffy György mutatott rá, hogy a XI. században olyan nagybirtokosokkal kell szá50
