Hevesi Szemle 8. (1980)

1980 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Cs. Varga István: Szergej Jeszenyin

zsa motívumokban a hold nem térviszonyokat jelölő égitest, csupán lírai kellék a művészi térképzetben. A perzsa hold „sárga gyönyörűség”. Sárga fénybe vonja a bűvös tájat, fantasztikus, mesés holdfényt önt a sáfrányillatú perzsa földre. Az orosz hold prózaibb, reálisabb fénnyel világít. Valódi térviszonyt érzékeltet: alatta kutyaugatás, gombos harmonika hangja hallatszik, amely honvágyat vált ki a költőben. A két világsík néha olyan közéli, hogy a perzsa tájakon időző lírai hős úgy érzi, mintha orosz síkságon járna: „Lelkemben a harmonika sír még / s teliholdra vonító kutyám. / Nem akarod látni a szelíd-kék / orosz földet egyszer, perzsa lány?” (Nem jártam az Aranyszarv-öbölben).

„VAGYOK ÉSZAKI VÁNDOR IRÁNBAN”

A Sagané, te enyém jellegzetesen keleti színezetű vers. Strófaszerkezete is átvétel, mégpedig A. Marcsenko szerint nem a perzsa, hanem az európai reneszánsz költészetből. Mégis keletinek érezzük, és nemcsak az első látásra. Marcsenko szerint a keleti színezetet az első ötsoros strófába sűrített rímek adják. Jeszenyin átértelmezi, elmélyíti ezt a keleti költői fogást. Anaforikusan nemcsak a rímkulcsokat, hanem a költői témákat is az első versszakban aposztrofálja. (P. I. Tartakovszkij) Minden strófa az első versszak egy-egy sorával kezdődik és zárul, és továbbviszi a benne rejlő témát is. Önmagában azonban aligha adhatja ez a megoldás a keleti színezetet. A költői formálás utánozható, mint minden forma, de lényegében megismételhetetlen. A Sagané, te enyém mintájára lehet verset írni, mégsem lesz benne egy szemernyi keleti színezet sem. Jeszenyin sem az egyes fogásokkal, strófaátvétellel, hanem alkotó művészi átéléssel teremt keleti színezetet. Nem válogatja, hanem teremti a formákat, hiszen az élmény csak a megformálással nyer végleges alakot. Behatol a költői munka belső köreibe. Ennek ellenére érdekes, hogy a Sagané, te enyém főként a névismétléssel éri el a keleti hatást. Elvileg minden versben kicserélhető egy vagy több szó érzékelhető értékcsökkenés nélkül, hiszen remekműveken is változtattak a költők. Ez a vers a Sagané név nélkül szinte tökéletesen „orosz” vers lenne annak ellenére, hogy minden strófát előlegez, bevezet és a rímkulcsok is változatlanul adottak. A Sagané név négyszeri, dallamos ismétlése már az első versszakban kiszakítja az orosz léthelyzetből és keleti, egzotikus világba viszi az olvasót. A zeneiségre oly fogékony Weöres Sándor a nyitány bensőséges intonációjában ezt érezhette meg, amikor kongeniális fordításában nemcsak pontosan követte a névismétléseket, hanem az első és utolsó strófát névkeretbe foglaló Sagané szót — eltérve az eredetitől — a versközépen, zenei és érzelmi centrumban is megismétli. Az indítás és lezárás és az új súlyponti helyen történő ismétlés a névkeret egységét még szemléletesebbé teszi. Nem öncélú bravúr, mert az első strófa adja az anaforákat, refréneket, biztosítja a zenei, tartalmi összeköttetést a refrénláncolatban és a versegészben. Nem betűk, hanem szavak, szókapcsolatok ismétlődnek keretszerű szabályossággal. Felerősödik az evokatív jelleg és pátosszá fokozódik az érzelmi telítettség. Csak látszólag változatlan a verskeret. Jeszenyin az utolsó versszakban elhagyja a felkiáltójelet, így érzékelteti a verszárás az érzelmi letisztulást, megnyugvást. Az értelmi ismétlések túlmennek az eufónia határán, gondolati funkciót kapnak. Erősíthetik, sőt teljességgel hordozói is lehetnek a költői gondolatnak. Jeszenyin mindkét szerepkörben alkalmazza az ismétléseket, a refréneket. Nála a dallamosság, a jó hangzás és a gondolati funkció egyaránt fontos. Térmeghatározó jelentőségű a vers második strófanyitánya. A lírai alapszituáció lényege az egész ciklus tömör magja: „Vagyok északi vándor Iránban”.

Saját léthelyzetéből észleli Jeszenyin a kaukázusi valóságot, időben-térben a maga távlatában látja, érdekei és céljai szerint értelmezi. Költői nyitottsága és énközpontúsága is időben-térben mutatkozik meg, mint a költészet örök ürügyei: az élet, halál, szerelem, boldogság, lét és nemlét témaköre is. Nemcsak értelmével, hanem egész lényével, a ráción túli hatalmas terrénum, az intenzív érzelmi, akarati élet, a férfivágy és az indulatbőség síkján is érzékeli a világot, átéli érzéki állapotában az időbeliséget. A tér- és időszemlélet segítségével tájékozódik. Az idő-tér mindig a költői látásmód koordinátája. A térbeli viszonyok a költő helyzetétől függenek, az irányultságok legfőbb vonatkozási pontjától. A temporá- lis meghatározások pedig a lírai hős időbeli helyzetére vonatkoznak. Az időbeliség az események, történések egymásutánja alapján tagolódik múltra, jelenre és jövőre. A végtelen időt csak a véges emberi értelem osztja mérhető részekre. Az idő irány nélküli skaláris meny- nyiség (Arisztotelész), vissza nem fordítható, azaz irreverzibilis: a jelenidő potenciálisan magában hordja a múltat.

A lírai téralkotás példáját figyelhetjük meg a Sagané, te enyém-ben. Kettős tér- és idődimenzió jelenik meg egységben: a valódi és a fiktív térképzet, a jelen és a múlt síkja. Együtt hat a déli, perzsa egzotikum és a rjazányi táj vonzása. A térbeli ellentét, az Észak és Dél nemcsak érzelmi, hanem filozófiai töltést is kap. Jeszenyin megénekli a képzeletben alkotott Perzsiát, de nem szabadulhat a szülőtájtól, az orosz hazától sem. A keleti egzotikum: fátyolba öltözött lányok, tengermorajlás, kerti suhogás, csalogányének, rózsák pírja, mély, titokzatos csend, virágillatokkal bódító esték és éiek. Összeveti a mesés perzsa tájat az orosz rónákkal: „Vagyok északi vándor Iránban, / s a honomban a hold kari- káz, / kerekebb csoda, mint e Siráz, / látnál gyönyörűt te Rjazányban. / Vagyok északi vándor Iránban . .. Szívem haza gondol.” A legszebb érzelmek, gondolatok ihletője, Sagané sem kerülheti el az összehasonlítást: „Hideg északon él a hűség, / aki, mint te, olvan gyönyörűség.” Jeszenyin a hó nélküli Délen tesz hűségvallomást északi voltáról, mint Ady Monte-Carlóban: „Ha én szólok, Észak beszél. Fagy és fátum fogja Számat: Ember beszél, kinek a sors, Az élet, évek és napok Szívének gyökeréig fájnak”. A Szeretném, ha szeretnének nagy lírai vallomásában is elemi őszinteséggel fogalmazza meg öndefinícióját: „Vagyok, mint minden ember: fenség, Észak-fok, titok, idegenség, Lidérces messze fény, Lidérces messze fény.” (Nagyon távoli, az őszinteség, a mélység fokát tekintve, megkapó szépsége ellenére is csupán gesztusértékű ezekhez a mélyről felszakadó vallomásokhoz képest A Tisza-parton csodálatosan zengő strófája: „Jöttem a Ganges partjairól / Hol álmodoztam déli verőn, / A szívem egy nagy harangvirág / S finom remegések az erőm”.)

„DAL KELL A FÖLDNEK, DE NEM AKÁRMI”

A tér három és az idő egy dimenziójában létezik a négydimenziós világfolyamat. Az időbeliség a múlandóság ellenére is az idő értelmét jelenti, biztosítja az ember számára. Az időt Petőfi és Ady „eldöntőnek”, „törvényt mondónak”, „beteljesítőnek”, Marx az emberi fej10